Kémlelőnyílás
Talponállót, maximum talponülőt üzemeltet, melegkonyhája a betiltás szélén, természetesen az összeesküvés miatt, aminek a szálaimesszebb érnek,mint azt bárki gondolná. Kicsi placc műanyag székekkel és asztalokkal, a lábakat kiöntette betonnal, hogy a szél el ne fújja a tulajdonát, nem lehet mindent leláncolni, elég, ha a nagy koszos sótartókat odadamilozza az asztallaphoz. A sprőd betonaljzaton az avar úgy zizeg, mintha egy részeg orkánkabát tápászkodna föl, mindhiába. A fedett söntéspult fölött a polcon szól a tévé, a műsor úgy folyik el a képernyő mögött, mint benzinkúti kémlelőnyílásban az üzemanyag.
Az egyik szélső asztalnál ülök sokáig, s mivel intésemre, majd köhögésemre nem reagál, nézni kezdem, lehet mondani, hogy bámulom, nem tolakodva, de értetlenül. Tulajdonképpen átmenet nélkül szólal meg, hogy már bocsánat a megszólításért, tisztelettel, de mért tetszik a vendég úrnak effektíve bámulni engem. S ő nem hinné, hogy van erre a kérdésre válasz. A forszírozásra. Dacára, teszi hozzá, hogy nem én vagyok ismerős, hanem ön, és egyenesen rám bök a mutatóujjával. Csak tudnám, honnan, folytatja, az bizonyos, hogy valami petymeg tévéből, de nem ugrik be hirtelen, hogy melyikből, és én ott lettem mutatva, kenóba vagy lottósorsolás, ha nem így lenne, ő nem így emlékezne, elhihetem.
Vagy még, mondja tűnődve, esetleg a PÖ-chanel-ön ön az a kis illető a toalettpapírral a reklámba, aki kitörli a zsiráf popsiját, már elnézést.
Ezzel leteszi a konyharuhát, és lassan közeledve mondja, hogy persze tisztelet a kivételnek, ha nem zsiráf, nem zsiráf. Viszont szeretné leszögezni, hogy látja, ahogyan bámulom. S hogy van-e valami kifogásom. Félig terepszín, félig militárfekete az öltözéke, bakancsa orrán hagymahéj és csibetoll. Mire elszáll a bátorságom, hogy nézzem, épp hogy néznem kell, hiszen beszélgetünk, hosszan magyarázza, hogy zavarja a bámulásom.
Megmondom őszintén, mondja, kicsi koromtól zavar, ha néznek. Hallani nem bánom, de nézni piszkosul zavar. És nem ön az egyetlen, mert ez folyamatosan megy, a tűrés. Úgy látszik, ilyen a természetem, tűrős, ez az osztályrészem a hovatartozásomért.Mert ne higgye, hogy nincs ráírva a tisztelt arcára a vendégnek, hogy mit gondol magában egy ilyen illetőről, akit jellemzően pincérnek néz, és nem ok nélkül. Még jó, hogy le nem tetszik mindjárt fényképezni. Vakuval. Videóval. Édesanyám nevével. De azért ne higgye, hogy az udvariasságom azt jelenti, hogy nincs egy markánt véleményem. Van, de azt pillanatnyilag megtartom magamnak.
Nézzen rám, ha magyar ember, mondja, s leül az asztalomhoz. Elhiszi, ahogy kinézek, abból, a rendes foglalkozásomat? Túrót. Úgy higgye el, én vagyok a legkigyúrtabb rokkantnyugdíjas a külkinézetemmel. Maga a főorvos mondta, amikor beadta a derekát és aláírta a papírt. Benyúlt a zsebébe, és nevetett. Csibészmaga, mondta. Ugyan már, főorvos úr, csibész az élet. Ennyit, egy petymeg rokkantnyugdíjat, már bocsánat, matricával, plusz szlovák rendszám, csak el tud intézni a magyar ember a saját hazájában.
Nem mintha nem járna, legalábbis normál viszonyok között, sóhajtja a különös emberem, és megigazítja a sótartót, nem mintha nem volnák rászolgálva legbelül egy ilyen rokkantosításra. Olyan belül, ahova senki se lát. A jogos bajokba. Amin én mind keresztülmentem. Csak azt csodálom, dacára a dacárandóknak, hogy egészséges életszemléletű maradtam. Sőt kimondottan derűs. És bánt, ha valaki néz, mint ön, de mit tehetek? Keveset, kérem tisztelettel, viszontag azt a keveset, ha elszakad a cérna, hát azt maximálisan. Dobtam én már tóba fényképezőgépet is meg embert is.
Fogadjunk, hogy most arra gondol, mondja, vajon milyen korú lehetek. Na, melyiket mondjam? Amelyiknek látszok? Azt anélkül is tetszik látni. Vagy ami vagyok? Azt meg nem mondom, tessék kitalálni a vendégnek, ha ilyen kíváncsi. Tízet letagadhatok, ez legyen elég. Nem vagyok köteles a saját hazámban adatomat kiadni. Mindjárt az édesanyám nevét ne mondjam? Ha meg nem sértem. Aki egyébként az ő szent nevét a szájára veszi, azzal én nem cserélnék. Volt tartós kapcsolatom, aki próbálkozott ilyesmivel. Mit mondjak, nekem a nő szentség, a nő kehely, de egy megjegyzésére kiteniszeztem a száját, egy fonák, egy tenyeres, jajgatva ment a fogorvoshoz a büdös pontpontpontja, mint a huzat.
Megjegyzem, aki trágárkodik, az ki is állította énnálam a szegénységi bizonyítványt. Ha nem a kutyát.Mer a póráznak is van határa. A szájkosár se szentírás. Megengedem, magyar ember elkerekíti cifrán, ha bánata van az elnyomásával, de akkor is, méltó- és helyénvalósággal. Én az obcént kimondottan tiltanám. Törvényt neki lent és fent. Durr neki egyet, ha obcén vagy. Kétszer szép szóval rászólni a megafonból, és asztala viszta. Hej Dunáról fúj a szél, hogy finom legyek. Mert ha senki lévénére meg szabad jegyeznie, minden a mocskos szájjal kezdődik.
Megfogja a sótartót, kiszór a tenyerére egy kávéskanálnyit, és lassan lenyalja. Régebben indult sóevő versenyeken, jegyzi meg, és legyint, hogy régen volt. Aztán az orrom elé tolja a pecsétgyűrűjét, hogy tudom-e, mi van benne.
Ipari gyémánt, mondja a kérdő tekintetemre. Üvegvágó. Ha netán beszorulnák két üveg közé. Mer sose lehet tudni. Kisembernek nincs más esélye, csak a furfangja. A logikája. De nem panaszkodok, uram, tűrök, ameddig tűrhetek, ez olyan világ, ahol csak az panaszkodhat, akinek nincs semmi baja. A karvaly, például. Amennyibe azt tetszik hinni, hogy nekem egy öröm ez itt, egy szál vendéggel ez a megalázó veszkődés, abba tévedni tetszik. Na ja, tévedni emberi dolog, de azér lenne kedvem illetékes helyen megkérdeni, mér mindig az én káromra tetszünk tévedni? Há? Erre válaszoljon a nemzeti egyetértés, meg a sok pajeszbrazil hazugság, már elnézést kérek.
Mer mi a hazugság? Ami nem az igazság, nem? Utóbbiban áll magyar ember platformja Ausztráliától Sydney-ig, aki velünk van, abban. Abban, hogy rend legyen, mondja halkan, tárgyilagosan, és megkopogtatja az asztalt. De igazam van, teszi hozzá, ő itt nem arra van rendszeresítve, hogy elragadtassa magát, meg zavarja az én esetleges szórakozásomat. Bár hogy ebbe mi a szórakozás, hogy ülni, bámulni a faszopáncsom avart, azt ő föl nem foghatja, na mindegy, zárójel bezárva.
Abba például sajnos biztos vagyok, mondja, hogy önnek is azon tetszik élvezni, ahogy zörög a fán a sok vörös hulladék. Na, én nem, én az erőspistát a levesbe szeretem. Mert ha megkaparjuk, mi az ősz? A tetterő lótetűje, kedves uram, a köcsögmásságúak és az úgynevezett írók onániája, már bocsánat. Mindig arra buzdítottam, ha ősz, hát ősz, de legalább tegyünk ellene, gyakoroljunk, gyerekek, lőlap van, skuló van, aztán idejekoránmajdmegragadjuk fehéren-feketén, hogy az inggallérján folyik le neki a trutyesz, és nem lesz apelláta, és akinek ez derogál, az mingyán be is bizonyította, a szívűség terén a holállását.
Nézzenek oda, ugrik fel azzal, hogy most beugrott neki, mibe látott engem a tévébe. Abba, hogy ön író, suttogja. Gratulálok. Azzal együtt, hogy máma mindenki író. Ezzel az erővel, folytatja, és zsebre dugja a kezét, én is író vagyok, kérem alázattal. Na? Patthelyzet. Ön se tetszik tudni bizonyítani, én se. Azzal a különbséggel, hogy én nem hazudok, se a véleményemet illetően, se mást. Továbbá emberismerőnek, dicsekvés nélkül, nem vagyok akárki, megvan hozzá a magam látóköre. Én a puszta orrából ki bírom következtetni, hogy mi van az illető gatyájában és vica verza. Ez kérem, tudomány, akármi is van mondva máma.
Nem is beszélve, hogy egy író az kinéz. Egy Gárdonyi. Egy Wass Albert. Egy Illés Béla. De ma mind azt mondja, az összes használt borotvaecset, hogy író. Bezzeg, ha megkaparjuk, mindjárt ellenkezőleg, mer van az emberbe gyanúper, hogy hát majd mér pont ez volna író? Kacagnom kell, uram, mondja, és lerugdossa az orkánkabátnyi avarkupacot a placcról.
Aztán mit szíveskedik írni? Könyveket? Dacára, hogy azok baromi port összefognak? Ez egyszer majd probléma lesz asztmatikusan. Éppúgy, ahogy kihűl a föld. Tetszettünk látni könyvtárost nem köhögni? De ne úgy általában, hanem névvel-címmel, mert az bizonyíték, akkor azt értelmes ember lévémre elfogadom. De a levegőbe? A kútmérgezésbe? Hogy a tényeket szét lehet nyomni, mint egy poloskát, hát az hova vezet?
Messzire vezet, felelem, csak hogy mondjak valamit.
Hát jóra nem, feleli, s hogy őneki különben mindegy. Ha író, író. Akkor írjon.Hacsak nem ilyen hülyeségeket ír, amit a saját,magyaránmegmondva, pontpontpont édesanyja se ért meg. Meg senki. Mer aki olyat ír, az nem író semmi szín alatt. Az szélhámos. Most ezzel nem azt akarom mondani konkréten, mondja, amit gondolok, mer én a tények szintjén nem ismerem önt. Ahogy ön se ismer engem. Ismer? Nem ismer.
Nem, mondom.
Na ugye, mondja, aztán mégis bámul engemet. Bejön ide sótartót lopni, és bámul. Egyébként ami szép, az szép. Legyen az egy oklevél vagy egy rekamé. Ami tényleg művészet, az szép ebbe a ragyabunkó világba. Illetve irodalom. És tudja, mit, én annak nagy pártolója vagyok, akármilyen hülyeség. Higgye el, én lényegébe majdnem mindent elolvastam. Rákérdezhet, tessék. Na ugye, hogy nem kérdez. Én se akarnák leégni, megértem a vendég urat. Ha író, ha nem. Láttam én már zsinagógán varjút, gondolhatja, ha az ember kicsikét leásik az ásóval, mingyár jajgatás, hogy emberi jog erre-arra. Ami fontos, persze, az emberi jog. De nem-e fontosabb az ember, ha már itt tartunk?
De, mondom, viszont lassan mennem kell.
Őszerinte is, mondja, méghozzá úgy, hogy meg se álljak.
