Apa kalapja
Az apa tudja, mire van szüksége, s ezért a gyereknek is tudnia kell. Az apa ül a szobában, tanul, készül egy vizsgára, hogy a vizsga letétele után megemelkedjen a fizetése, és jobb körülményeket tudjon biztosítani a családjának. Az apa tudja, mikor mit kell tenni. Ő cipeli a vállán a családot, és látszik is ez a cipekedés, mert az utóbbi évekbenmeggörnyedt kicsit. A gyerekmeg csak hallgat, várja, hogy egyszermajd az apa félredobja a könyvet és megszólal, és nemcsak azt mondja, hogy mért nem adod már ide, nem figyelsz, hanem valami mást.
Az apa elment az új autóért, az anya elkísérte, hogy ne kelljen egyedül hazahozni, hogy amikor hozzák, az anya azt mondhassa az apának, látom, hogymennyit küzdesz, és lám, van eredménye. S mikor az anya ezt mondja, az apának kicsit megemelkedik az álla a visszapillantó tükör irányába, s a szeme is mintha távolabbra nézne, valamit messze a horizonton túl, mintha a túlvilági lényekkel állna párbeszédben, az egyedül hozzá méltó teremtményekkel.
Az apa olyan, hogy betonozik, amikor betonozni kell, és azt kell, mert sárban tudtak csak eddig a vécéhez kimenni, vagy harminc métert az udvaron át, meg a fal mellé is odacsorgott az esővíz, és felázott a fal, leesett a vakolat, de most az apa azt is megcsinálja. Amikor a gyerek málnát szed a téeszben, akkor odamegy fél órára, szakít a gyerekre fél órát, és segít neki megtölteni a kiskannákat. Nagyon gyorsan telik ilyenkor, az apa tudja, hogy a gyereknek jól jön ez kis segítség, mert az anya, aki szintén ott szedi a málnát, még így is gyorsabb. Aztán délután megkérdezi a gyerek, hogy ugye az sem kevés, amit én szedtem. Nem, mondja az anya, az sok.
Leérett a málna, és az apa végre megszólalt, hogy leérett a málna, nincs már anynyi gond, az aratás nem az ő feladata a szövetkezetben, különben is az aratást megcsinálják a kombájnok, épp most szereztek be néhány újat, nem olyan szart, mint amit az oroszok csinálnak, hogy a mag felét a földre veri, meg olyan ingatag, hogy dombosabb részen életveszély velük dolgozni. Nem, ezek német kombájnok, Class Dominátorok, és a német ipar mindig is élvonalbeli volt a világban. Szóval felszabadult egy csomó ideje, s ő úgy döntött...
Az apa úgy döntött, megmutatja a gyereknek a világot. Itt van az új autó, azt sem azért vette, hogy a tyúkok beleköltözzenek, mondta, és elnevette magát. Olyan hangosan nevetett, amitől a gyerek megijedt, mert nagyon meglepő, ha valaki elneveti magát, aki korábban nem nevetett.
Hová megyünk, kérdezte a gyerek. Ahová akarsz, mondta az apa, de mielőtt a gyerek elmondta volna, hogy hová akar, az apa mondta, hogy az első a debreceni virágkiállítás, hogy az anyának is legyen a dologban valami jó, s hogy a második már tényleg az lesz, amit a gyerek akar, de ő a biztonság kedvéért azért sorba rakta a vidéki nagyvárosokat, s természetesen Budapestet is beillesztette ebbe a sorba. Minden hétvégén egy helyszín meg a környéke. Nem lehetett Egerrel folytatni, amit valójában a gyerek szeretett volna, mert az apa számára az nem volt logikus. Szegeddel folytatták. Szeged a gyerek szempontjából a lehető legrosszabb választás volt, mert egyrészt ez a város semmilyen szerepet nem játszott a török elleni hősi harcokban, másrészt az Alföldön volt, és az Alföldet eleve olyan igénytelen domborzati képződménynek tartotta, ahol figyelemre méltó dolgok eleve nem történhetnek. Ráadásul a faluba beköltözött egy házaspár, akik előtte egy alföldi tanyán éltek, azok alapján alkotott egy képet az alföldi lakosságról, s ez a kép nem volt kedvező az alföldi lakosság szempontjából.
Az apa olyan, hogy tudja, merre kell az autót vezetni, hogy a gyereknek megmutatkozzon a világ. Amikor a gyerek hétfőn elmondta az iskolában, hogy épp melyik nagyvárosban voltak, a többi gyerekek irigyelték. Fú, tényleg, és azt te láttad, kérdezték, amikor olyan épületekről mesélt, amiket a többiek legfeljebb képről ismertek. Láttam, mondta a gyerek, s megemelte a tekintetét, ahogy az apa is szokta, amikor az anya megdicséri. Arról nem beszélt, hogy milyen volt az apa után menni ennek a nagyvárosnak az utcáján, milyen volt azt hallgatni, hogy épp mit kell cselekedni az adott pillanatban. Az iskolában olyanok voltak a többi gyerekek számára ezek az utak, hogy csak irigyelni lehetett. Hétfőn, főként a saját elbeszélésének hatására, már a gyerek is irigyelte magát, hogy részt vehetett ezeken az utakon. Elmesélte az apa és az anya közötti vitát az autóban, hogy az anya szerint túl gyorsan mennek, de az apa mondta, hogy ha lassabban megy, az nem biztonságos, mert hátráltatja a forgalmat, az utána jövők idegesek lesznek, és vakmerő dolgokat fognak művelni, előznek kanyarban például, és így kockáztatják az ő, mármint az apa autójának és családjának az épségét.
Az apa minden vasárnap átélte, hogy megmutatja a világot a családjának. Tulajdonképpen nem az érdekelte, hogy mit látnak ott, hanem a megmutatás cselekedete. Az anyának a barokk templomok tetszettek, a gyereknek a középkori maradványok, amelyekből sokszor semmit nem lehetett elképzelni a valahai épületből, csak egy gótikus pillér volt vagy egy ablakvágat, de a gyereknek ezek annak a világnak voltak a kapui, amit a legjobban szeretett. Amikormég olyan fegyverekkel harcoltak, amilyenekkel még ő is tudott volna, és olyan célokért, amelyekkel ő is azonosulni tudott, például a kutyafejű tatárok ellen vagy épp a törökökkel olyan szép lányokért, akiket a gyerek is el tudott volna képzelni mátkájául. Szép karcsú, csillogó kék szemű lányok, anyajeggyel valahol a hasukon, ami jelzi, hogy különlegesek, de ezt persze csak az láthatja, aki szereti őket, s akit ők is megszeretnek. A gyerek biztos volt benne, hogy ő lesz az, akit ez a lány megszeret, és szül majd neki gyereket, mint Bornemissza Gergelynek Vicuska. Jancsikának fogják hívni, mért is hívnák másképp, és persze nem templomban fognak összeházasodni, hanem a természetben, és ott is fognak élni, amikor a gyerek az utolsó török harcost is kikergetiMagyarországról.
Az apa mutatta a világot, s a gyerek nem tudott ennek a mutatásnak az erejéből kikeveredni. Ez a mutatás nehezedett rá minden pillanatban, akkor is épp, amikor a Várban mentek Budán. Érezte, hogy nem képes megmozdulni, ott nehezedik rá a világot megmutató apa, és ő görnyedezik. Soványak voltak a lábai, nem voltak ekkora súlyra felerősítve. Görnyedezett, ráadásul a szél is felkerekedett, s át- meg átfújta az utcákat, belekapott a gyerek vékony testébe, megráncigálta kicsit, aztán továbblibbent, át a világmutató apára, végigtapogatta az apa ruháját. Az apa pedig mutatta a világot, hogy ez itt a Mátyás-templom pél dául, és nem figyelt arra, hogy a szél felért a kalapjáig, s illedelmesen először, majd kicsit rámenősebbenmegbillentette. Az apa nem kapott a kalaphoz, nem volt ideje, sem szabadon maradt keze, hisz mindkettővel épp mutatott valamit. Akkor a szél a védtelen kalapot felkapta és ledobta az apa fejéről földre, a középkor emlékét őrző utcakövekre, és görgetni kezdte végig az Úri utcán. Az apa a fedetlen maradt fejéhez kapott, mintha még lenne módja visszacsinálni az egészet, aztán szaladt a guruló kalap után, előrehajolva, a kezével kapdosva a levegőbe, és nevetett, mert nem érte el, a szél mindig gyorsabb volt egy kicsit. Nevetett, mert a szél egyre csak játszott vele, nevetett, ahogy addig soha nem, és a gyerek is nevetett és az anya is, és akkor valami meghasadt, talán az ég, vagy csak a gyerek szívén porladt el a súly, és felpattant egy kicsi időre a világ zárja.
