A középosztály két macskája
A középosztályról általában sokat fecsegünk, de lehet-e tudni kikről, miről beszélünk valójában. A Harmadik rendet már születése pillanatában, a francia forradalom idején sem lehetett pozitívan meghatározni. Mindenki oda tartozott ugyanis, aki nem soroltatott máshova. Nem volt sem pap, sem nemes. És ahogy a polgárság kiütötte a hatalomból az arisztokráciát, úgy kapott maga is mélyütést a soraiba és jogaiba vágyó tömegektől a XX. század első harmadára az általános és titkos választójog, majd a népképviseleti demokráciák általános elfogadottságával.
Még két világháború kellett – a maga egalitárius élményeivel –, s ott áll szemünk előtt a liberális polgári parlamenti demokrácia, mint a kapitalizmus fejlődésének mindeddig legalkalmasabb kerete. Benne valósult meg leginkább a valóságos társadalmi emancipáció, benne fejlődött ki a hatásos önkorrekció képessége, benne alakultak ki azok az intézményes rendszerek, amelyek állandó egyensúlyra törekednek a kezdeményező individualizmus és a közösség érdekei között.
Ebben a nekilendülő liberális demokráciában oldódtak fel a második világháború után az addigi osztálykeretek, keletkezett a korábbi társadalmi piramisból hagyma, dagasztotta a tőke középosztálylyá a korábbi munkásosztályt, parasztságot, értelmiséget, a köz alkalmazottjait, a szolgáltatói szektor mind népesebb táborát. Ezt a középosztályt lehet ugyan sokféle dimenzióban – gazdasági, egzisztenciális helyzete, a társadalmi szerkezetben elfoglalt helye, szociológiai jellemzői alapján – értelmezni, de többnyire kicsúszik a kezünkből.
Leginkább talán mentalitása, viselkedése, értékválasztása és főként életmódja alapján célszerű vizslatni. Mindenki a középosztályba, a jobb életre, a polgári vagy annak gondolt fogyasztásra vágyott. Ez a vágy és kielégítésének lehetősége kevésbé a politikai, mint inkább a gazdasági stabilitáshoz, a biztos munkahelyhez, a folyamatos növekedéshez, a szilárd jövőképhez kötődött, bár a középosztály helyzete – mint az a ciklikus válságok idején igazolódott – meglehetősen ingatag.
A lecsúszás kockázata nagy, főként, mert a munkahelyek elveszhetnek, a fogyasztói polgári létet pedig többnyire hitelből teremtették meg. Mégis: ez húzta az egész társadalmat. A kiterjedt banki szolgáltatások és a hitelezés megelőlegezte a jövőben elvégzett munka egy részét, elsimítva a társadalmi egyenlőtlenségeket, s homogenizálva az életmódot. A középosztály gondolkodásában, önmagáról alkotott képében mind kevésbé számított a munkamegosztásban elfoglalt hely – ki, mivel keresi meg a jobb élet anyagi hátterét –, vagy a lakhely.
A város elvesztette történelmi polgárságszervező erejét. Mindez a közlekedés, az informatika forradalmával, a mezőgazdaság átalakulásával végképp másodlagos lett. Ami erősödött: a civil szerveződés, a decentralizáció igénye, az önigazgatás, a társulási képesség, a társadalmi együttműködés, általában az autonómia fontossága. Az akarat a központi hatalom, az állam szigorú ellenőrzésére, a kis- és középvállalkozások gazdasági hálózatának kiépítésére. Annak felismerése, hogy a kapitalizmus tevékenységét is megkönnyíti, ha individualizmusát a társulási készség ellensúlyozza.
Ez az az elnagyoltan vázlatos nyugati modell, amelyhez húsz éve a bukott „létező szocializmus” térsége csatlakozott. De Magyarországnak nem is „csak” annyi baja volt, mint amire Francis Fukuyama már 1995-ben fi gyelmeztetett: „A volt kommunista államok egyik nagy problémája, hogy működő kapitalista gazdaság nélkül próbálnak felépíteni demokratikus politikai intézményeket. A cégek, vállalkozók piacok és a verseny hiánya miatt ugyanis nemcsak a szegénység állandósul, hanem a demokratikus intézmények megfelelő működéséhez feltétlenül szükséges társadalmi támogatás sincs meg.”
A magyar középosztály két macskája nem csupán ezért, és nem is 1989-ben, vagy éppen 2010 áprilisa után kezdte egymást véresre karmolni. A történelem sajátos magyar középosztályt termelt ki. A felvilágosult hazafias arisztokrácia árnyékában már a XIX. században két középosztály létezett: a középés kisnemesi családokból verbuválódott, önmagát a nemzet gerincének, „nemzetiként” és/vagy „keresztény, úriként” megjelölő, antikapitalista, és egy, a polgárosodás motorjának magát betudó „nyugatos, polgári” középosztály, nagyszámú zsidósággal a soraiban.
Ez a kettősség virulens a Horthy-rendszerben, látható a népi-urbánus ellentétben, s éppen Ludassy Mária mutatta be ezeken a hasábokon – Donáth Ferencre emlékezve –, hogyan élt tovább a paradigma a Kádár-korszak ellenzékében. Hogyan tette lehetetlenné már a monori találkozó idején az együttműködést a liberális kapitalizmusnak hadat üzenő Csurka István és a piacgazdaság mellett érvelő reformközgazdászok, a Nyugat-ellenes szellemi honvédelmet sürgető népiek és a liberális-demokráciát idealizáló emberjogi aktivisták közös szerepvállalását.
A közös minimum hiányában, hogyan foszlott semmivé a Kádár-ellenes egységfront jövőről szőtt álma. 1998-tól, hatalomban, még többnyire groteszk módon, de aztán 2002-es vereségétől mind vehemensebben a „nemzeti jobboldal” a nemzet kizárólagos képviselőjeként határozta meg magát, kiátkozva a nemzetből a hazaáruló baloldalt és liberális szabadelvűt. Ma ennek az ellenzékben még csak verbális kiátkozásnak mind undorítóbb gyakorlatát látjuk.
Orbán Viktor a kilencvenes évek elejénközepén vetette le a liberális gúnyát, s öltötte magára a Bocskait, sutba dobva a korai Fidesz „flamandok és vallonok között mi vagyunk a belgák” ideológiáját.
A politikai alakváltozás viszonylag tisztán rögzíthető, Orbán gondolkodása, indítékai, ösztönzői kevésbé. Közrejátszhat abban visszasimulás a családi szellemi örökséghez, a szocializálódásában a pesti liberális – sokszor valóban taszítóan nagyképű –értelmiségtől elszenvedett valódi vagy vélt megaláztatás és a politikai haszonelvűség, valamint saját természete. Tény, hogy az ezredfordulóra az új magyar úri és keresztény középosztály spiritus rectora, éceszgébere maga a Fidesz első embere lett. Bármennyire széles legyen is azonban az a spektrum, amelyet átfog – Pozsgay Imrétől Szili Katalinig, Csányi Sándortól Demján Sándorig –, tipikus alakja mégis Kósa Lajos vagy még inkább Lázár János. A központi hatalom helyi „kurtanemes” gyakorlója. Az új úri középosztály elitjének teljhatalmú helytartója, mintakatonája.
A Fidesz célja már első kormányzása alatt, 1998 és 2002 között ennek az új középosztálynak a létrehozása volt. Hirtelen kezű szabóinasra emlékeztetett, aki kabátszövetként akarja – saját szavazói bázisává – átszabni a társadalmat. Nyolc év ellenzékiség csak elszántabbá, kegyetlenebbé tette a spiritus rectort, aki soha nem tett le arról, hogy az országot az általa megteremtett új úri középosztály kezébe adja – hogy onnan azonnal át is vegye. A legutóbbi kötcsei találkozóról szivárgott ki: a kormányfő a kormányzást arra használja, hogy kialakítson egy olyan társadalomképet, „amilyet ő szeretne”, s e társadalom középpontjában az „egészséges nemzeti középosztály” állna. Nem a két világháború közötti „úri középosztályra” gondol, hanem egy XXI. századi versenyképes középosztályra, s mindent annak rendel alá – konstatálta az egyik résztvevő.
Tudjuk persze, nem a szó számít, hanem a tettek.
Ami nyolc év alatt nem ment a baloldali–liberális kormányzatnak, neki még a 2010-es választások előtt sikerült. Látványosan kiegyezett a „magyar” nagytőkével. Emlékezetes a pillanat, amikor kamerák előtt, egy a színpadiasságot nem nélkülöző gesztussal gentlemen’s agreementet kötött Demján Sándorral. Akkor még csak sejtettük, a hatalomban a Fidesz a magyar tőkét preferálja majd, de mára már világos: a Fidesz a magyar tőkéseket a jármába fogta, viszont annál vehemensebben tőkeellenes. Nem kell a gazdasági szabadságharcig eljutni, elég, ha előttünk a kép, amint Lázár János a parlamentben ováció és heves kormányfői bólogatások közepette választás elé állítja az MSZP-t és az LMP-t, döntsenek: a bankok vagy az emberek. A legócskább populizmus.
Orbán Viktor legkésőbb 2011 tavaszára feladta a baloldali kampányretorikát, elengedte a szegények addig is csak ígéretekkel fogott kezét, s a társadalmi szolidaritást, a szociális piacgazdaságot felszámoló, legtisztább neokonzervatív politikát gyakorolja. Nem is a szegénység érdekli, azt kézlegyintéssel elintézi, hanem a politikai-ideológia választásában ingatag, ezért rá veszélyes középosztály, amelynek átszabásáról soha nem mondott, mert nem mondhat le. Tudja, őt sem a Fidesz tántoríthatatlan törzsszavazói fogják újraválasztani, hanem a bebetonozott politikai és gazdasági intézményrendszerbe terelt új középosztály, amelynek vazallus elitjét – mint húzó élcsapatot – támogatja minden erővel. Közben a megszorítások szétterítésével gazdaságilag megfojtja, s mindenféle nemzeti lepelben rohamtempóban veri szét a zsenge hagyományos polgári középosztály politikai kereteit, a liberális demokrácia valamennyi intézményét, civil szféráját, önkormányzatiságát. Felégeti a polgári középosztály még fel sem derített életterét, az autonómia minden formáját, hogy a középosztály néma többségét maga mellé kényszerítse.
Gátlástalanul mindent megtesz ezért, mert egyelőre mindent megtehet.
Amúgy halálos történelmi abszurd az egész. Majdnem, mint Karinthy álma. Csak nincs benne semmi szórakoztató.
