A diktatúra indiszkrét bája
A magyar burzsoázia eredendően a rendszerváltó liberális értelmiség és a rendszerváltásban úgyszintén kulcsszerepet játszó, liberális késő kádári technokrácia szülötte. Az új magyar kapitalizmus hajnalán ez a két hatalmi csoport volt az, melynek legszebb vágyálmai közé tartozott a helyi burzsoázia – a „valós tulajdonosok” – létrejötte. Ugyanakkor mindkét csoport a külföldi tőke beáramlását is erősen szorgalmazta, sőt a magyar burzsoázia születésre segítésénél is fontosabbnak tételezte.
Nem véletlen ezért, hogy nagyjából a 2000-es évek közepére kialakuló és pozícióját megszilárdító magyar nagyburzsoázia jórészt ekkortól féltékenyen figyeli a jelen lévő külföldi tőke privilegizált helyzetét, azt, hogy az utóbbi az állami redisztribúció közreműködésével folyamatosan forrásokat csoportosít át önmaga számára – többek között az ő rovására.
A magyar nagyburzsoázia számára helyzetének stabilizálódása óta terhessé válnak a szülei. Egyik tekintélyes képviselőjük, Kolosi Tamás például 2007-ben azzal vádolja meg „a rendszerváltó értelmiséget”, hogy ő jelenti a fő akadályt a piaci reformok kibontakoztatása előtt. De a nagyburzsoázia és a késő kádári technokrácia szembekerülésére már korábban, Medgyessy Péter kormányzása idején sor kerül, annak okán, hogy Medgyessy, teljesítve választási ígéreteit, jóléti rendszerváltásba kezd. Amint egy több mint öt éve született írásomban kifejtem, Medgyessy bukásának döntő tényezője a hazai nagyburzsoáziának az MSZP-től való – pénzforrásokban is mérhető – elfordulása volt. (Sőt a nagyburzsoázia reprezentáns képviselői már 2003 júliusától egyenesen nyílt ellentámadást indítanak a jóléti program ellen, a már érzékelhető gazdasági bajok fő okául a túlságosan nagy és költséges közszférát jelölve meg.) Gyurcsány Ferenc pedig csakis a hazai nagytőke támogatásával juthatott el a miniszterelnöki bársonyszékig. (A nagyburzsoázia több tagja nyíltan is megfogalmazza, hogy érdekeik korábbiaknál erőteljesebb képviseletét remélik tőle.)
Medgyessy bukásával a késő kádári technokrácia mint csúcshatalmi szereplő jórészt megbukik. Utódai, Gyurcsány és Bajnai már egy új korosztály új típusú hatalmi csoportjának tagjai. Bár eszméiket tekintve sok tekintetben a késő kádári technokrácia gyermekei, azzal szemben szinte semmiféle baloldali lelkiismeret-furdalás nem jellemzi őket. Alapvetően pragmatikusak, akik kiteljesedésüket – minden látszat ellenére – a mindenkori „helyzethez” való tökéletes alkalmazkodásban keresik és találják meg. Fejükben tökéletes eszmei zűrzavar kavarog. (Erre még visszatérek.)
Medgyessy eltávolításával a nagyburzsoázia megszabadul a szociáldemokráciával (is) kacérkodó, késő kádári technokráciától – de hamar kiderül, hogy a választóknak tett ígéretei és a burzsoázia érdekképviselete között ingadozó Gyurcsány Ferenc és pártja sem elég jó neki. Sőt még utóda, az egészen nyíltan a tőke oldalára álló Bajnai Gordon sem. A nagyburzsoázia ambíciója immár olyan politikai erő hatalomra segítése, melynek a baloldalhoz még a látszat szintjén sincs semmi köze. Ez a párt pedig csakis a Fidesz lehet, melynek neokonzervatív attitűdjét a nagyburzsoázia a populista retorika ellenére is jól érzékeli. A magyar nagytőke a 2010-es választások előtt már egészen nyíltan a Fidesz mögött sorakozik fel.
A politikai rendszerváltás utáni több mint húsz évben Magyarországon másfél millió munkahely szűnt meg – és a beáramló multinacionális cégek, valamint a magyar burzsoázia együttesen sem voltak képesek e munkahelyeket pótolni. Sőt tevékenységükkel még gyorsították is a leépülést. Orbán Viktor és csapata ezért hamar felismeri, hogy bár a magyar burzsoáziának és az „embereknek” egyaránt szánt nacionalista retorikája alapvető tényezője volt átütő választási győzelmének, a magyar nagytőke továbbra sem lesz képes beindítani a gazdaság szekerét. (Már csak azért sem, mert megrettenvén a tökéletesen bizonytalanná váló hazai gazdasági közegtől, amelyik nagyvállalkozó csak teheti, külföldre tart.) Ezért, ha sikeres akar lenni, óhatatlanul gesztusokat kell tennie a külföldi befektetők (autógyárak behozatala) és a mindenki reménységének számító kínai vezetés felé.
Orbán kiépülő, nyíltan diktatórikus rendszere ezért nem lehet kizárólag a magyar nagyburzsoázia érdekkifejeződése –ma már helyesebb, ha egy olyan rendszernek tekintjük, melyet egy „nagy nemzetfelemelő vízió” megfogalmazói a nagy céltól vezéreltetve az erőszak legszélesebb eszköztárával építettek (és jelenleg is építenek) ki.
Mindez azonban az ország számára csak a félperiférián maradáshoz elég – de lehet, hogy még ahhoz sem. A félperiférián, periférián pedig meghal a helyi kultúra. És azt látjuk, hogy (nem függetlenül a nagyburzsoázia nyomásától) az új politikai vezetés még elébe is megy ennek a folyamatnak: a magát nemzetinek nevező kormány és érdekkörei elérkezettnek látják az időt nemcsak a késő kádári technokráciával való leszámolásra, hanem a valóban magyar magyar közönséghez szóló társadalomtudományok felszámolására – és ennek keretében a rendszerváltó értelmiség tudományos életből való teljes kiiktatására is.
*
Magyarország beszorított, félperifériás helyzetre „ítéltsége” országmentő vezérek felemelkedését hívja elő.
Bibó István a múlt század közepén a magyar elitek magatartásmintáit elemezve hamis realistákról és túlfeszült lényeglátókról beszélt: a mindenkori körülményekhez feltétel nélkül alkalmazkodó hamis realistának taktikailag minden lépése igazolható, csak éppen döntéseinek láncolata visz csődbe. A túlfeszült lényeglátó ezzel szemben felismeri a kötöttségek valódi természetét és az azokon való túllépés szükségességét, valamint irányát is – az állandó kényszerhelyzet miatt azonban nincsenek (nem lehetnek) jó taktikai javaslatai, lépései.
Bibó kora óta a globális újkapitalizmus térhódításának következtében a determinációk csak erősödtek. Magyarország számára mára az önálló politikai-gazdasági cselekvés lehetősége szinte teljesen megszűnt annak következtében, hogy felbomlott önálló nemzetgazdasága: a gazdaság külföldi és hazai tulajdonú szektora elkülönül egymástól és a domináns belföldi tulajdonú szektor sem alkot vertikális egységet – egy Audinak és egy Ericssonnak termelési szempontból semmi közük nincsen egymáshoz. Ezért az önálló gazdaságpolitika lehetősége – melynek része lenne a többit magával húzó domináns szektorok kijelölése – az illúziók birodalmába tartozik. (A gazdaság különböző szektorai elkülönülésük okán nem képesek húzni egymást.)
A politikai lehetőségek vészes beszűkülése eme helyzet tükörképe. Ezért úgy vélem, hogy jelen helyzetünkben Bibó tipológiája tovább árnyalható: a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátókmellett a csúcson a túlfeszült realista versus hamis lényeglátó magatartásmintái rajzolódnak ki.
A túlfeszült realista – Gyurcsány Ferenc – szenvedélyesen hiszi, hogy a beszorítottságból való kimenekülés útja a feltétel nélküli, radikális alkalmazkodás az országgal szembeni mindenkori külső elvárásokhoz. Vele szemben a hamis lényeglátó – Orbán Viktor – felismeri ugyan a radikális alkalmazkodás zsákutcáját, de roszsz irányba próbál kitörni: ahelyett hogy a kelet-európai országok egyenrangúságon alapuló együttműködését és közös fellépését szorgalmazná azért, hogy azok a nemzetközi porondon együttesen legyenek képesek megfogalmazni sajátos érdekeiket, mindjárt ezen országok vezére akar lenni, emellett nem kooperációjukat, hanem inkább versenyüket szorgalmazná. A szerepek összekuszálódásából is következően mindkettőjük súlyos identitási problémákkal küzd.
Gyurcsány Ferenc azért, mert nem vívta meg harcát a második világháború után született „nagy generációval”, sőt mindig is annak véleményformáló liberális értelmiségéhez beszélt – a korosztályát megelőző domináns generációval való összecsapás elmaradása következtében önálló identitása nem alakulhatott ki. Vele szemben Orbán Viktor ugyan felvette a kesztyűt, koherens énazonosságát azonban mind ez idáig ő sem volt képes kikovácsolni. Két okból. Egyrészt a puszta tagadás csak kamaszt, de nem felnőttet szülhet. Másrészt Orbán mögött/mellett nincs olyan autonóm jobboldali értelmiség, melynek tükre segítené őt önálló énje megfogalmazásában. Gyurcsány és Orbán talán ezért is emelkedtek vezérekké. Saját határaik érzékelésének hiányában mások határait akarják tűzzel-vassal lecövekelni.
Több mint egy évtizede írtam le, hogy a „nagy generáció” Pareto megfogalmazása alapján igazi rókanemzedék volt, melynek sajátja a szabadságimádatával összefüggő erős énkép és a lebontó kreativitás dominanciája: a „nagy generáció” lebontotta a nemzetközi és helyi burzsoázia – és általánosságban a tőkelogika – szinte korlátlan uralomra jutása előtti akadályokat. Velük szemben a mai 35–50 évesek (az akkori 25–40 évesek) ún. oroszlánnemzedéket alkotnak, akik kevésbé kreatívak, énképük homályos, viszont éppen ezért késztetést éreznek, és képesek is a lebontás utáni romos állapotok stabilizálására.
Egy évtizedes előrejelzésem most, a Fidesz hatalmi gyakorlatával szembesülve vált valósággá. Már Gyurcsány is oroszlán volt, neki azonban nem volt elég ereje a talált viszonyok rögzítésére. Orbán Viktor és csapata viszont a szemünk láttára építi ki a magyar újkapitalizmus romjain az annak viszonyait, kereteit szentesítő, intézményesítő, egyelőre meghaladhatatlannak tűnő diktatúráját.
*
A diktatúra azonban nem vezethető le pusztán a vezér személyes tulajdonságaiból, de az elitek Pareto által vázolt körforgásából sem. Fő előidézője az, hogy az adott helyzetben széles társadalmi rétegek félelmeire, szorongásaira épülhet.
Kurt Lewin háromféle társadalomszerveződési elvet különböztet meg. Az első, a demokratikus: ennek lényege, hogy a társadalom, a közösség tagjai a döntéseket közösen, közös konszenzussal hozzák létre, melyeket azután a társadalmi szereplők együttesen, szabad akaratból hajtanak végre. A második a laissez fair: ez látszólag a teljes szabadság és benne a szabad verseny birodalma. Valójában azonban a szabad verseny körülményei között mindig is az erős diktál a gyengének, elveszi javait – a gyenge ebben a modellben előbb-utóbb tökéletesen kiszolgáltatottá válik. És elkezd vágyakozni az erőt, biztonságot helyreállítani képes vezér után.
Többnyire így jön létre a harmadik modell, a diktatúra. Melyben a vezér nem csupán az egyének anyagi biztonságának, de megtépázott önértékelésének, identitásának újjáépítését is ígéri.
Éppen ez az elmúlt több mint húsz évben végbemenő folyamat lényege. A rendszerváltás nyomán széles társadalmi rétegek elemi biztonsága foszlott szerte, identitása szakadt darabokra. A 2010-ben hatalomra került vezér pedig választási propagandájában éppen ezekhez az életérzésekhez kapcsolódott: rendet, fegyelmet, biztonságot ígért – és hogy mi, magyarok egy nagy, közös és győztes nemzetben forrhatunk végre össze. És hiába derült ki azóta mindennek az ellenkezője, az emberek jelentős részének vágyfantáziái még élnek.
Mindezt erősítik a külső körülmények is. A 70-es évektől kibontakozó újkapitalizmus, a globalizáció korszakában többnyire azok az országok lehettek sikeresek, emelkedhettek ki, melyeknek vezetése képes volt megszűrni a globalizáció hatásait. Ezek pedig vagy politikai diktatúrák (lásd Kína), vagy erősen autoriter rendszerek (lásd Oroszország). Bizonyítva, hogy a politikai hatalomkoncentráció nagyon is jól megfér a „szabad” piacgazdasággal. Ez pedig nagyon veszélyes tapasztalat és példa a világ számára – különösen egy olyan kicsi, geopolitikailag és gazdaságilag sebezhető ország számára, mint Magyarország. Mindazonáltal a jelenlegi politikai vezetés az önreflexió teljes hiányában nyilvánvalóan ezen országok példáját akarná követni.
Kérdés, mikor ébred fel végre a társadalom.
