Az „egopszichológusnak” is titulált Erikson a személyiségfejlődést tanulmányozta behatóan, és Freud kissé misztikus öt fejlődési szakaszát bő vítette könnyen értelmezhető, nyolc stációból álló rendszerré. Elmélete ma is megállja a helyét, és akár gyakorlati fogódzót is nyújthat ahhoz, mit miért csinál vagy nem csinál valaki egy adott életkorban. Erikson értelmezésében minden fejlődési szakaszt valamilyen alapkonfliktus határoz meg, és ennek feloldása lesz az egyén jellemzően pozitív vagy negatív reakciója, szerencsés esetben ezek megélésével és megértésével kiteljesítve az adott korhoz tartozó fejlődési potenciált. Első látásra didaktikusnak tűnhet, de közelebbrő l nézve akár komoly pszichikai válságot is feloldhat az életkori sajátosságok megismerése és feldolgozása.

Szintén figyelemre méltó Erikson megállapítása az egészséges identitásról, mely szerinte az önazonosságérzése és a külső világ folyamatos, zavartalan belső szintetizálása, illetve a másokkal magát megértetni akaró én kifejeződése. Ezzel szemben áll a patologikus szereptévesztés, amely lehetetlenné teszi az egyén számára, hogy a társadalom hasznos tagjaként lássa magát. Ez lehet életkori sajátosság – például kamaszkorban –, és indukálhatják társadalmi folyamatok.

1. CSECSEMŐKOR, 0–18 HÓNAP

Potenciál: remény

Krízis: bizalom vagy bizalmatlanság „BÍZHATOM-E AZOKBAN,

AKIK VIGYÁZNAK RÁM?”

Az újszülött és a csecsemő állandó gondoskodásra szorul, szükségleteit szélsőséges módon, limitált kommunikációval közli, és állandó visszajelzést igényel. A biztonság, a szeretet, a melegség, a táplálás, a vigasztalás és az érzelmek kifejezése sarkalatos pontjai a mások iránti bizalom vagy bizalmatlanság kialakulásának.

2. KISGYERMEKKOR 18 HÓNAP–3 ÉV

Potenciál: akarat

Krízis: autonómia vagy szégyen és kétség

„CSELEKEDHETEK-E EGYEDÜL, VAGY

CSAK MÁSOKRA KELL HALLGATNOM?” A gyermek fokozott uralma saját teste, érzései és képességei fölött a világ felfedezését, az akarat érvényesítését indukálja. A további fejlődés és kibontakozás katalizátora vagy gátja lehet a szülő bátorítása és tiltása. Nehéz, de elengedhetetlen megtalálni az egyensúlyt ahhoz, hogy a gyermek biztonságban legyen, mégis kezdeményező , kreatív cselekvő lehessen, megtalálja és kiélje saját érdeklődését, önállóságra tegyen szert , és ne vonja kétségbe a képességeit. A túl korai követelmények legalább annyira károsak, és szégyenérzetet keltenek, mint a tiltás.

3. ÓVODÁSKOR 3–6 ÉV

Potenciál: céltudat

Krízis: kezdeményezés vagy bűntudat „JÓ VAGYOK VAGY ROSSZ VAGYOK?”

Társadalmi vonatkozás: követendő mintaképek A világ nagyobb összefüggéseit és fizikai törvényeit, illetve a gyakorlati teendőket egyszerre sajátítják el ebben a korban. Legfontosabb számukra a saját elképzelésből motivált és kezdeményezett cselekvés, annak célja és eredménye. A kor nagy traumája és fejlő dési eredménye a szándéketika és eredményetika szétválása. Ennek ára azonban a sikertelenség vagy félresikerült szándék következményeként fellépő bűntudat, a felnő ttek számára gyakran irracionális indokkal. A merészség és a függetlenség vezérmotívumai mentén a saját korlátait feszegeti a gyermek, nemritkán agresszióval jelezve frusztrációját a sikertelenség felett. A szülő és felügyelő legfontosabb feladata úgy irányítani a gyermek kezdeményezőkészségét, hogy többnyire reális, képességeivel teljesíthető feladatokat és célokat tűzzön ki.

4. PUBERTÁSKOR 6–12 ÉV

Potenciál: kompetencia

Krízis: szorgalom vagy kisebbségi érzés „HOGY LEHETNÉK JOBB?”

Társadalmi vonatkozás: munkamegosztás Az ötletszerű játék helyét teljesen átveszi a céltudatos, eredményorientált tevékenység, az ödipális-familiáris versengésből szociális beilleszkedés lesz. Ebben a korban fontos az öntudat és az igazságérzet, az ok-okozati összefüggések megértése. A jó és rossz tudása ellenére gyakori a lázadás, a „rosszalkodás” – a függetlenség és individualitás kifejezésére. Ilyenkor szilárdul meg a gyermek önbizalma, amiben az iskolának és a pedagógusnak a szülőnél is nagyobb felelő ssége van. Kulcsfontosságú a saját érdeklő dés támogatása. A dicséret és megerősítés eredménye a szorgalom és kitartás, a büntetésé és megszégyenítésé az önbizalomvesztés, visszahúzódás és kisebbségi érzés, melyek felnőttkorban motivációhiány, letargia, alacsony önbecsülés formájában jelentkeznek.

5. KAMASZKOR 12–18 ÉV

Potenciál: őszinteség és lojalitás

Krízis: személyiség vagy szereptévesztés

„KI VAGYOK, ÉS MI A DOLGOM?”

Társadalmi vonatkozás: ideológia

A kamaszkor nagy kérdése, hogy mit gondolnak rólam mások. Az érett személyiség bízik abban, hogy a saját magáról alkotott kép megegyezik azzal, ahogyan a világ látja őt, és ez a jövő ben is így lesz. Ez a szexuális identitás és a tehetség-hivatás-karrier kikristályosodásának időszaka, az élet legnagyobb választóvonala. Ami ezelő tt volt, azt nagymértékben a környezet alakította, de ami ezután jön, azért az egyén felelős. A személyiség megszilárdítása értékké szintetizálja a múltbeli fázisokat, és egyúttal elvárásokat teremt a későbbi három fázissal szemben. Az identitáskeresés és kísérletezés teljesen természetes, Erikson erre alkotta az „identitásválság” kifejezést, ez azonban a korszak végére nagyjából lezárul, a sokszínű gyermekkori azonosulásokból határozott személyiség kell hogy kialakuljon.

A kamaszkor hasonlítható az óvodáskorhoz is, amenynyiben a korlátok feszegetése és megtalálása, az ebből adódó konfliktusok jellemzik. Ez a két életkor döntő a tehetségek kibontakozása és a későbbi életút és karrier szempontjából, viszont míg korábban csak a szülőkkel, most a közösséggel, az uralkodó ideológiákkal is konfrontálódnak. A társadalom jó esetben tolerálja és megerő sítéssel támogatja ezt az átmeneti krízist, ellenkező esetben a kamasz feladja a kísérletezést, vagy beleragad az állandó lázadás állapotába.

6. IFJÚKOR, FIATAL FELNŐTTKOR 18–40 ÉV

Krízis: intimitás vagy izoláció

„MEGOSSZAM AZ ÉLETEM MÁSSAL, VAGY JÁRJAM A MAGAM ÚTJÁT?”

Társadalmi vonatkozás: együttműködési sémák (munka, barátság és házasság)

Ha sikerül túljutni a szereptévesztéseken és belehelyezkedni egy lehetséges identitásba, akkor jön a nagy kérdés: hogyan lehet és kell-e ezt megosztani másokkal vagy egyvalakivel? A megtalált személyiséget egyrészt be kell illeszteni egy csoport vagy közösség rendszerébe (hovatartozási sémák), másrészt az ösztön hívására és a társadalmi elvárásoknak engedelmeskedve hozzá illő párt választani. Ez még senkinek nem ment kompromisszumok nélkül. A visszautasítás, csalódás és kiközösítés fájdalma elkerülhetetlen. Erikson rámutat az intimitással ellentétes stratégia, a távolságtartás fontosságára is, amivel kizárhatók az érdekeinket sértő személyek és jelenségek. A konfliktusok feloldásának kulcsa a kölcsönösség, a lehetséges menekülőút pedig a konfliktuskerülésből adódó kapcsolati és társadalmi izoláció.

7. ÉRETT FELNŐTT-ÉS KÖZÉPKOR 40–65 ÉV

Krízis: produktivitás vagy stagnálás „VAN ÉRTELME ÉS ÉRTÉKE ANNAK, AMIT CSINÁLOK?”

Társadalmi vonatkozás: szülői felelősség, társadalmi szerep Életútjának felén a felnő tt ember már nemcsak magáért felelős, hanem a következő generációért is. A produktivitás egyrészt tevékeny hozzájárulás a társadalom fenntartásához és gyarapításához, másrészt megfelelés a fajfenntartás biológiai ösztönének – a szaporodás. Ha ezek közül egyiket sem tudja valaki saját mércéi szerint kielégítően megélni felnő ttkorban, akkor csak felerősödő és projektált önzéssel tudja egy ideig palástolni az ebből fakadó belső konfliktust. Az összeomlás azonban elkerülhetetlen – bárhogy körülbástyázza magát az ego, a stagnálás, leragadás, értéktelenség és feleslegesség érzése egyszer utoléri. Pregnáns indítása ennek az életkornak a „midlife crisis”, tipikus kivetülése a kapuzárási pánik, amit nő knél biológiai szinten realizálnak a változódatos cselekvés, az értékrendek és prioritások tisztázása, a belső őszinteség. Végképp érdemes tisztázni a szexualitás és a szerelem közötti finom határmezsgyét, és megbecsülni az elért eredményeket. Sokak számára az idős szülők ápolása vagy elvesztése jelenti a várt motivációt ebben a korban.

8. IDŐSKOR 65 ÉV FÖLÖTT

Potenciál: bölcsesség

Krízis: integritás vagy kétségbeesés „A SAJÁT ÉLETEMET ÉLTEM?”

Szembe kell nézni a ténnyel: amit lehetett, azt elértem az életben, nincs tovább, bezárultak a lehető ségek – társadalmilag, fizikailag, mindenhogy. A visszatekintés és számvetés kétféle eredményt hozhat. Ha képesek vagyunk elfogadni és értékelni az életben elért eredményeket, bármilyen csekélynek tűnnek is azok mások szemében, akkor kereknek, értelmesnek érezzük a megélt életünket. Ha elégedetlenek vagyunk, ha továbbra is előremenekülünk, kifogásokat és elérhetetlen célokat sorolunk azért, hogy megindokoljuk a létezésünket – és alkudozzunk a halállal még néhány évért –, akkor integritás helyett a széthullás, a kétség és rettegés érzésével közelítjük meg az utolsó nagy átkelőt, ahol nekünk kell majd fizetni a révészt.