Forradalmi kamerarendszer, HD-közvetítés, zászlóerdő árnyékában tomboló szurkolók, magyar aranyak: a kajak-kenu világbajnokság szervezőbizottsága akár a sportág történetének legnagyszerűbben szervezett vetélkedőjeként is tekinthetne a szegedi versenyre. Már ha nincs az az eredményhirdetés…

A német győzelmek egyike után fölcsendült ugyanis a himnusz betiltott, a náci rémuralom által beszennyezett versszaka. Az illetékesek bocsánatot kértek, a sértettek elfogadták a gesztust, ám a felek még vitatkoznak arról, hogy kit mennyi felelősség terhel az esetért.

Segítünk: a fatális hibát, amely a világ minden pontján megengedhetetlen, a magyar rendezők követték el. Dermesztő otrombaság lenne az „előfordul az ilyesmi”, illetve „csak az hibázik, aki dolgozik” közhelyekkel érvelni: elég csupán arra gondolni, hogy miként reagálna a magyar közvélemény, ha a londoni olimpián győztes kajakpáros tiszteletére, a történelmi traumákra mintegy fittyet hányva, a zenekar a román vagy a szlovák himnuszt játszaná el.

A németek történelmi érdeme, hogy szembenéztek a náci múlttal, és különös tiszteletet érdemelnek az egyetemes história e szörnyű szakaszának földolgozásáért. Most joggal érzik úgy: Szegeden megsértették őket. Még akkor is, ha szemernyi kétség sincs afelől, hogy csupán egy végzetes véletlen nyomán szólalhatott meg a német himnusz már betiltott változata.