A kislány meglepődött, hogy ez a bizonyos Eduka egy nő: amíg meg nem pillantotta, mindig egy szemüveges, fiatal férfinak képzelte. A néni ugyanis gyakran emlegette őt, és mindig csak úgy, hogy a szegény Edu. A szegény Edu rosszul alszik, a szegény Edu megint eltévedt a hentestől jövet.

Amikor először mentek együtt haza, a néni fi gyelmeztette, hogy mindenkinek köszönjön, aztán ahogy felértek az elsőre, és bekanyarodtak a gangra, nagyot sóhajtott: És itt az Eduka is.

Meghatározhatatlan korú, szemüveges, püffedt hasú nő üldögélt az ajtó előtt, idétlen, magas szárú cipőit a vaskorlátnak támasztva. Nem nézett fel az arcába hulló haj alól, nem üdvözölte az érkezőket, lehunyt szemmel cigarettázott tovább. A sámli mellett a földön kerek, lecsukható fedelű hamutál állt. Később a néni sokszor kiabált, ha Edu nem ürítette maga mellett a hamutálat, de most csak átlépte és bevezette a konyhába a gyereket.

– Itt fogol lakni – mondta neki, és ledobta a cekkert az asztalra.

Jóska bácsi, aki ebben az órában még a szomszéd házban sakkozott a Lantoséknál, és akinek a sakkpartik után a néni szerint kifejezett szalonnaszaga volt, egyáltalán nem volt elragadtatva az örökbe fogadástól. A felesége egyszer a kerítésen át megmutatta neki a kiválasztott kislányt, és ő kétségbe esett a gondolattól, hogy felelősséget kellene vállalnia azért a csenevész kis lényért. Csúnya volt. Nagy fejű, csontos térdű. Nem szaladgált a többiekkel, csak állt a köves udvar közepén. Nem volt jó előérzete ezzel a gyerekkel. Kaptak volna utána némi támogatást, de a szoba-konyhában így is alig fértek el. Épp elég volt a küszöbön üldögélő hülye Edu, nem akart ő a nyakába venni még egy gondot.

A felesége a konyhán dolgozott az intézetben, emelgette a nagy alumíniumfazekakat, ott nézte ki magának az ablakból ezt a lánykát. Időnként vitt ki neki valami apróságot: kenyérhajat, répát. A kislány elvette, megette, bámult tovább a levegőbe. Amikor egyszer kopaszon megjelent a konyhaajtóban, a néni alig ismert rá. Kiderült, hogy a kicsik között terjed a tetű. Két hétig fésűbe húzott nedves vattával tisztogatták a gondozók a gyerekek fejét, de aztán elunták a sivalkodást, a serkével ellepett párnahuzatokat, és nullásgéppel lenyírták az összesnek a haját. A gyerek olyan szomorúan nézett ki, hogy a néni ijedtében összecsapta a kezét. Életükben akkor beszélgettek először, pontosabban a kislány akkor volt hajlandó legelőször válaszolni. Nem tűnt úgy, hogy különösebben örül, de amikor a műszak végén a néni elment, ott állt a drótkerítésnél és integetett.

Kétszer elmentek sétálni, egyszer meg le a városba, aztán harmadik alkalommal már mondták az aszszonynak, hogy viheti a gyereket próbahétre, ha akarja, a papírok el vannak intézve.

– Lesz majd saját hálóinged. Ha nagyobb leszel, varratunk ruhát. Van anyagom.

A gyerek séta közben nem tudott másra gondolni, mint a saját hálóingre. Az intézetben egy közös kupacból kellett mindig kihúzgálniuk maguknak egy tisztát, és mire a halomhoz jutott, mindig csak szakadtat talált, vagy olyan óriásit, ami leért a bokájáig.

Most, hogy megérkeztek és a néni lepakolt, rögtön rá akart kérdezni a hálóingre, de nem mert. A néni egy nagy lábosban vizet tett fel, aztán megmutatta neki a belső szobát.

Hátul a fal mellett egy magas dupla ágy volt, mellette egy ovális fésülködő tükör és egy nagy politúros szekrény. A néni azt mesélte, hogy egyszer a háború alatt ebbe az ágyba volt beágyazva a Jóska bácsi, hogy ne vigyék el. A kislány nem merte megkérdezni, hogy hova akarták elvinni, és hogy kapott levegőt, ha egyszer beágyazták. Ha neki el kellett volna bújni, akkor biztos inkább a szekrénybe mászott volna be, de nem mondott semmit. Rég leszokott arról, hogy megpróbáljon megérteni valamit, vagy kérdésekkel tájékozódni a felnőttek zavaros, ijesztő, kiszámíthatatlan világában. Tudomásul vette, hogy ez a szoba, az a konyha, ez a nagy ágy, itten fog ő aludni Jóska bácsi és a néni között, az Edu meg a konyhában a sezlonyon.

Amíg a néni rámolt, a gyerek letelepedett a fiókos asztalhoz. Szeretett volna belenézni a fiókba, de végül megvárta, amíg a néni felhajtja a viaszosvásznat és maga húzza ki, hogy elővegyen egy kést. Nagy alpakka evőeszközök voltak benne meg spárga, más nem.

A néni mindenfélét előpakolt az asztalra, aztán csak annyit mondott a gyereknek, hogy várjon itt türelmesen, megy és megkeresi az öreget, mert az már mégse járja, hogy még ma délután se legyen itthon.

Becsukta maga mögött az ajtót, és átlépte a mozdulatlan Edut, aztán lekecmergett a lépcsőn. Alighogy kifordult a kapun, kopogtatott valaki. A kislány leszállt a hokedliről, és kinyitotta az ajtót. A gangon egy magas, idegen ember állt és azt mondta, hogy meghozta a libát, de nincs megcsinálva. A liba, aki nem volt megcsinálva, sőt, nagyon is élőnek látszott, az ember hóna alól tekintgetett Edura, aztán amikor megpillantotta a kislányt, akkor rá. A férfi fogta és letette, aztán erélyesen becsukta az ajtót és beszólt a gangról a gyereknek, hogy vigyázzon ám vele, mert csíp.

Tényleg elég félelmetes volt. Először elbillegett a konyhaasztalig, aztán előre nyújtotta a nyakát és sziszegni kezdett, mint egy kígyó. A kislány óvatosan megkerülte az asztalt, és a szobaajtóhoz óvakodott, ám amikor kitárta, a liba váratlan szárnycsapkodással bemenekült a belső helyiségbe.

Odabent mintha kicsit megnyugodott volna. Eltotyogott a fésülködőasztalig, aztán vissza a politúros szekrényhez. A szekrény mellé érve homályosan azt érzékelhette, hogy egy másik liba is tartózkodik itt a közelben, mert érdeklődve vizsgálgatni kezdte a fényezett ajtót. Gágogott egyetkettőt, aztán megfordult, és az ovális tükörben végre meglátta azt a rejtőzködő másik libát. Föl-le mozgatta a fejét, aztán amikor a gyerek el akart osonni mögötte, hogy visszamenjen a konyhába, megint újra verdesni és sziszegni kezdett.

A gyerek úgy megrémült, hogy felugrott egy hokedlire. A liba vetett egy pillantást az asztalra kikészített nagy edényre meg a késre, és mint aki tisztába jött az összefüggésekkel, határozottan az ajtó felé vette az irányt. Jelezte, hogy befejezte a rövid látogatást, és jónak látja idejében távozni.

Ekkor nyitotta ki az ajtót az Edu, aki a vécéajtó kulcsáért lépett be. A közös vécé a folyosó végén volt, a lakók mindig kulcsra zárták az ajtót.

A libának elég volt ez a néhány másodperc, hogy kereket oldjon. Edu lomhán leakasztotta a kulcsot és jobbra indult, a liba meg balra, mint aki teljesen tisztában van a lépcsőház alaprajzával. Letotyogott a lépcsőn a földszintig, ott megtorpant. Ha a salétromos párát árasztó pincelejárat nincs lezárva, bizonyosan eltéved és lemegy a pincébe, így viszont magabiztosan áthaladt a sárga keramitkockás udvaron és elment a kukáktól bűzlő kijáratig. Itt, ahogyan az imént az Edu hóna alatt, az érkező, szalonna- és pálinkaszagot árasztó lakó lába mellett slisszolt ki.

Jóska bácsinak, mert ő jött meg, esélye sem volt a tájfutó liba után vetni magát, tekintve hogy a szomszéd háztól ideáig is csak nehezen tette meg az utat, de az utolsó szilvapálinkát még szükségesnek ítélték a sakkparti lezárásához.

A liba elindult a Dévai utcán, és még éppen sikerült elkerülnie a fújtatva hazaérkező nénit is, aki értesült róla, hogy a férje időközben távozott Lantoséktól.

Akkoriban autók még alig jártak, úgyhogy az út közepén, viszonylagos biztonságban lépegetett a Lehel piac és az Élmunkás híd irányába. A következő saroknál viszont felszívódott. Pont úgy nyoma veszett, mint annak a darabka abált szalonnának, amit a Lantosné keresett kitartóan, és aminek Jóska bácsi még a hírét se hallotta, kikérve magának otthon minden sunyi gyanúsítgatást.

A libáról egyelőre nem esett szó. Csak akkor fogtak gyanút, amikor a dülöngélő bácsi harmadszor is megkérdezte a kislánytól, hogy hát leharapta-e a cica nyelvét, vagy mi. Akkor vették csak észre, mert a viaszosvászon terítő addig eltakarta, hogy a makacsul hallgató gyerek egy hófehér tollat húzgál föl-le a kézfején.