De: ezen sincs mit ünnepelni. A belátás sorvad, az állam ma mind gyengébb – s mind erőszakosabb.

Az állam – közhatalom. A közhatalomnak közegyezségen kell alapulnia. Ha ezt tagadjuk, csupán azt a nagyon is a napi tapasztalaton izmosodott érzetet erősítjük, hogy az állam valami felettünk lebegő, érinthetetlen, tőlünk független hatalom. Amelynek ki vagyunk szolgáltatva, amelyet ki kell játszanunk, amelynek átverését – voltaképp önmagunk megcsalatását – legkevesebb sandán hunyorogva igazolja vissza a másik polgár. Ezt a gyakorlatot a magyarság szinte tökéletesre csiszolta ezer év alatt. Az egyéni túlélés, mint a nemzet túlélésének záloga, ösztönből önigazoló sikertörténet lett. Furfangos magyarázkodás, miért száműzzük a közügyeket kulcsra zárt portánk kapuin kívülre.

A polgári állam eszméje a felvilágosodás, a kapitalizmus, a polgárosodás hajnalán született. A belátás szülte: ahhoz, hogy egy közösség sikeresen tudjon működni az egyénnek bizonyos természet adta jogainak gyakorlását át kell ruháznia a közösségre. Ehhez annak elfogadása kellett, hogy az emberi jogok egyetemesek, érvényesülésük közintézményekben megszervezhető, egyén és közösség érdekei között harmónia teremthető. A polgári állam, a közösség e sajátos egyensúlyrendszere a maga hatalmi ágaival – a törvényhozói és végrehajtó hatalommal, a független bíróságok rendszerével, és a nyilvánosságot szolgáló köztájékoztatással, a szabad sajtóval – ötszáz év alatt kristályosodott ki. A polgárság hatalomátvétele az arisztokráciától nem ment könynyen, mint ahogyan a társadalom általános emancipációja is véres forradalmakban született. Örök társadalmi harmónia, persze nem jött létre, mert nem létezik, a legtökéletesebb intézményrendszer is csak arra jó, hogy a közösség öntisztító képessége erős legyen.

Ez maga a nyugati kultúra, a racionalitás győzelme, amely az utóbbi ötszáz évben – mindent egybevéve – a legmegfelelőbb keretet teremtette a tőke mozgásának, az ember innovációs képességének kiteljesedéséhez. Ennek következtében terepe az emberiség olyan mértékű és ütemű szellemi és anyagi gyarapodásának, amelyre a megelőző évezredekben nem volt példa. Apológiának tűnik, ha azt mondjuk: a liberális parlamenti demokrácia és a kapitalizmus az a legfőbb – eddig az egyetlen – rendszer, amelynek elvei szerint a modern társadalmak politikailag és gazdaságilag megszerveződhetnek. Pedig e mondat csak e fél évezred nyugati tapasztalatait összegzi. Amely tapasztalatok meglehetősen vakká teszik más kultúrák államszerveződéseinek reális megítélésében, akkor is, ha lenézéssel kritizálja, s akkor is, ha szolgaian követendő példaként állítja őket.

Ez eddig a felvilágosodás államfelfogásának, a nyugati kultúra politikafilozófiájának és politikai gazdaságtanának egyszeregye. De: a kétszer kettő Einstein, és a kvantummechanika óta már csak a matematikában négy, a fizikában bizonyosan nem annyi. Inkább három vagy öt. A társadalomban pedig a kétszer kettő = négy matematikája teljesen értelmetlen. A társadalmi térben minden kiszámíthatatlan, statikus állapot, ok-okozati linearitás – itt alig fellelhető. Az 1500-as években, a reformáció európai forradalmának idején a kínai technikai szint magasabb volt mint az európai. A következő ötszáz évben mégis Európa uralta a világot, most pedig annak vagyunk tanúi éppen, milyen erők kényszerítik rá a Nyugat kultúráját, hogy e vezető szerepet morogva ossza meg. Még csak egyenrangúnak kell elismernie a korábbi alárendelteket. Ha nem ébred, uralkodóból szolga lesz.

A nyugati kultúra a kapitalizmussal megteremtette saját Frankensteinjét, amely meghódította az egész civilizációt, mert hihetetlenül rugalmas innovációval tudott alkalmazkodni a helyi kultúrákhoz. Ha ez nem ment békésebben – mint a briteknek Indiában –, úgy hódított véresebben. Kína – és Ázsia – XXI. századi rohamos felemelkedésében azt is látnunk kell, hogy ez sok szempontból éppen a hagyományok ellenében történik. A hagyományos ázsiai kultúrák korábban sehogy vagy nehezen fértek össze a nyugati értelemben vett gazdasági modernséggel. Ez a fajta nyugati kultúra – békésebben vagy erőszakosabban – külföldről került be a ma annyira irigyelt országokba. Figyelemre méltó azonban hihetetlen adaptációs képességük és készségük, amellyel el tudják sajátítani a nyugati kultúra technikai értékeit (nem tudnak szabadulni annak hordalékától sem), miközben közösségi megszerveződésük, állami berendezkedésük – eltérő mértékben –, nagyon is eltér a nyugati liberális polgári államoktól. A gyökeresen más kulturális hagyományok mellett emiatt is értelmetlen „számon kérni” rajtuk olyan nyugati alapértékeket, mint az emberi jogok. A Nyugat erőszakos „civilizációs” térítése, a korábbi gyarmatosítás még puhább formái is, az ázsiai gondolkodás olyan végletét erősíti, amely szerint a liberális demokrácia nem a megfelelő politikai modell a konfuciánus társadalmak számára. S tiszta formájukban – ha volnának ilyenek – szinte biztosan nem azok. Ám, a kommunikációs forradalom, az érintkezési viszonyok egyetemessé válásának hihetetlen intenzív folyamata nemcsak arra sarkallja a nemzeteket, hogy megőrizzék saját kulturális identitásukat, hanem arra is csábítja őket, hogy mindent átvegyenek más kultúrákból, ami számukra hasznos, vagy élvezhető. De, mert a tőke sikeresen tud működni parancs- és önkényuralmi rendszerekben is, azért e konfuciánus államok mintaként való alkalmazása Európában teljes csődhöz vezetne, csak arra jó, hogy leplezze a korábbi emancipációt hirdető, kapitalizmusellenes autoriter ígéretek – a nemzetiszocializmus és a sztálinizmus – XXI. századi újrafogalmazását.

Az ázsiai társadalmak hagyományosan erős, közösségteremtő és egyben tartó társulási készsége az európainál sokkal nagyobb mértékben képes magát alárendelni a közösség vélt vagy valós érdekeinek, amely a központi államban testesül meg. Ez, a másik polgár, és a közösségi intézmények iránt érzett bizalom és tisztelet a nyugati kultúrában sokkal labilisabb. Mindenekelőtt azért, mert ez a kultúra individuális, soha nem feledkezik el az emberi jogok prioritásáról, s végeláthatatlan vitát folytat e szabadságjogok és a közösségnek átadott magánjogok gyakorlásának egyensúlyáról. Európa kevésbé, az Egyesült Államok inkább, mindig is rettentően érzékeny volt az emberi jogok megsértésére, ami voltaképp nem más, mint a – vélt vagy valós – közösségi érdekek szelídebb vagy erőszakosabb, nyílt vagy burkolt érvényesítése.

Az könnyen felfogható és elfogadható, hogy az egészségügy, az oktatás, a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás, a pénzügyek vagy a honvédelem olyan területe a társadalmi életnek, ahol az államnak központi szerepe van. E jogokat a polgár nemcsak szívesen ruházza rá a közösségre, hanem kíméletlenül számon is kéri az államon. E számonkérés sokszor nélkülözi a racionalitást és a realitást, mert nehezen tud egyensúlyt teremteni egyén és a közösség anyagi érdekei és lehetőségei között. A polgár rendkívül érzékeny a közpénz- és adóügyekre (nem véletlen, hogy az ilyen visszaéléseknek még a látszatát is mindig, minden politikai erő igen hatásosan tudja felhasználni ellenfelei vel szemben), azzalmár nehezebben szembesül, ha a közszolgáltatásokat az optimálisnak elképzelt, vagy akár a korábbi színvonalon képtelen finanszírozni a közösség. Ekkor az állam közellenség lesz, külsőnek érzett és tudott hatalom, amelyre mutogatni lehet. A közönség ott vár stabilitást, ahol ma a legnagyobb a bizonytalanság: egyéni és közpénzügyekben.

A Nyugat polgára amúgy általában is gyanakvással tekint az államra. Történelmi tapasztalata, hogy az állam önigazoló túlhatalma a legtöbbször indokolatlan. Ezért aztán újra és újra közbeszéd tárgya, milyen államra volna szükség. Nagyra? Kicsire? Hatékonyra? S legújabban: okosra. Ennek a vitának semmi értelme, hiszen az „államjelző”-elméletek gyártói csak azt a viharosan változó, de meghatározó tényezőt nem mérik fel: a társadalom nemzeti összterméke milyen hatókörű államot enged meg. Mi és milyen mértékben maradjon közkézben, és mit kell részben vagy egészben magánkézbe (vissza)adni.

Ezekben az években éppen a második világháború után általánossá vált szociális állam zavaraival küzd Európa, mert a globális világban betöltött gazdasági súlya csökken, és emiatt nemzeti közösségei a korábban megszokotthoz képest a csökkenő nemzeti jövedelmekből képtelenek finanszírozni a szociális szolgáltatásokat és juttatásokat. A közösség tüntetésekbe torkollómorgással fogadja a liberális polgári állam e „gyengeségét”, amely valóban túlmutat azon, hogy a demokrácia időigényes és lassú döntési mechanizmussal jár, miközben a háborgó közönség egyszerre akar nyugalmat és gyors reakciókat.

Kétségtelen, mind több jel mutatja, hogy a hagyományos pártrendszer, és a parlamentarizmus egyre nehezebben tudja érzékelni, feldolgozni és konkrét tettekben viszszatükrözni a tömegtársadalmak masszájának érdekhálóját. A közösség e tétova államban önmagával szembesül. Saját tehetetlenségével. Azzal, hogy mind erősebb a kényszer, hogy újragondolja önmaga megszervezését. Önmaga közösségének egyensúlyát. Francis Fukuyama összegzése: „A liberális állam végső soron korlátozott állam, mert kormányzata mozgásterét szigorúan behatárolják az egyéni szabadságjogok. Egy ilyen társadalom csak akkor nem süllyed anarchiába, vagy válik másképpen kormányozhatatlanná, ha az állam szintje alatt kialakult társadalmi szervezet révén kormányozni tudja magát. Ez a fajta rendszer valójában nemcsak a törvényre, hanem az egyének önfegyelmére is épül. Ha ők nem tanúsítanak toleranciát és tiszteletet egymás iránt, vagy nem tartják meg a maguk alkotta törvényeket, erős és keménykezű államra van szükségük, hogy biztosítsa a nyugalmat és a rendet.Ha képtelenek összefogni közös célok érdekében, gyámkodó államra van szükségük, hogy létrehozza azt a szervezetet, amelyet ők maguk nem tudnak létrehozni”.

Az állam – közhatalom. Közmegegyezés. Ha erről gyengeségünkben megfeledkezünk, ha a nyugati tömegtársadalom nem tudja ismét újragondolni, valóságosan elsajátítani az elidegenedett államot, ha nem találja meg az új egyensúlyt egyén és közösség között, úgy saját ötszáz éves teremtményének rabszolgája lesz. Alávetettje egy potenciális gyilkos ámokfutónak, amely nem nézi kit ésmilyen közérdeknek felmutatott egyéni érdekeket szolgál.

A tét mérhetetlen.