Ő volt az, aki még 75 évesen is összefogta a darabjaira hullástól veszélyeztetett Mozgalmat, és aki kiszemelte egykori szerelmének gyönyörű fiát, Domingo Gonzálezt a Párt irányítására. Rossz nyelvek szerint a gyönyörű fiú némely vonásaiban igencsak emlékeztetett magára Aarón Sánchezre, de ezzel valójában senki nem törődött, hiszen Domingo – akinek hosszú, fekete, göndör hajáért megbolondultak a legnagyobb település, Cabecera lányai – filozófia–média szakon végzett a New York-i egyetemen, és mindenki tudhatta, hogy új, kiemelkedő, karizmatikus vezető válhat belőle. Magába is szippantotta a forradalom. Egy ideig ellenzéki parlamenti képviselő volt, majd miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Mozgalom nem képes talpra állni a bársonyos forradalom bukása után, a média világába vetette magát. Most már ő is felkészültnek volt tekinthető, így azonnal igent mondott, amikor felkérték a Keddi Hitformáló című mozgalmi lap főszerkesztői pozíciójára. A Keddi Hitformáló a harmadik erő, a Mozgalom központi bázisa volt. A mögötte álló Párt évtizedekig irányította a Félszigetet, majd a neki nem kedvező bársonyos forradalom után ellenzékbe, az azt megdöntő reakcióval pedig a parlamenten kívülre került. A vezetők most mindent egy lapra tettek föl: biztosak voltak abban, hogy a Keddi Hitformáló eszmei útmutatásával a történelem ciklikussága újra bebizonyosodik, a Mozgalom és a Párt előbb-utóbb visszakerül a hatalomba.

Domingo a büszke Aarónnal írta alá a főszerkesztői szerződést. Busás fizetéséért cserébe a példányszám felfuttatását vállalta. Szerződésében kikötötték, hogy a szerkesztőség kipróbált és lojális munkatársi gárdájához nem nyúl hozzá. Ezt ő természetesnek is vette, hiszen régi, kipróbált és lojális harcostársakról volt szó, a mozgalom nagyjairól. Családja igen sokat aggódott Domingóért, de mellette álltak. Felesége eleve nem nagyon szólt bele férje dolgaiba, de idegileg kissé megviselte, hogy míg ő otthon volt három gyermekükkel (Domingóéknál hagyomány volt a nagy família), addig soha nem lehetett tudni, Domingo hazaér-e aznap, vagy a reakciósok valamilyen rendőrségi-ügyészségi eljárás alá vonják. Ez idáig ugyan még nem tették meg, benne volt azonban a levegőben. És most már a felesége is tudta, hogy a Mozgalom Domingótól nem csak a lap szerkesztését várja el, a Párt későbbi vezetését is. A Keddi Hitformáló volt az ő ugródeszkája. Nagyon készült az első napra. Megtervezett mindent, s szinte már látta is maga előtt, hogy százezres tüntetéseket szervez az újságban kirobbantott leleplezések nyomán, a rendőrségi blokádokat szétbontó tömeg pedig néhány év múlva átveszi a hatalmat, és újra a mozgalmi elveknek megfelelően zajlanak az események, ahogy azoknak lenniük kell. Mert ilyen a sajtó: szervez, mozgalmat épít, küzd, hatalomra kerül.

Domingót a szerkesztőségben hatalmas virágcsokorral várta Dóna Úrsula Campos Jiménez. Ő volt a szerkesztőségi titkár – nélküle nem lett volna újság. Ő főzte a kávét, ő intézte a telefonokat, csattogós papucsa már harminc éve bírta a lábán. Ő volt az, akinek mindig mindenkire jutott ideje, kivéve persze a pénteki napokat, mert olyankor négy órakor haza kellett mennie az unokájához, lecserélve csipkevarró lányát és sofőr vejét.

Benito Sánchez sofőr is azonnal Domingo elé ugrott, bemutatkozott, majd megkérdezte a heti útvonaltervet, a családi bevásárlások listáját, a vásárolandó szivarok típusát és mennyiségét.

Domingónak jólesett a gondoskodás.

A szerkesztőségi teremben több mint harminc újságíró várta. Többségükben kipróbált, az első forradalmat gyermekkorukból ismerő, megbízható emberek voltak. Domingo maga előtt látta az új forradalmi bázist. Az egymásra találás kezdeti és magasztos pillanatait valójában csak a kultúrrovatos Catalina Rosario vakbélgörcse szakította meg, akit Benito Sánchez nem tudott a kórházba vinni, mivel épp a piacon intézte Domingo bevásárlá sait. A mentő viszonylag gyorsan érkezett, a sziréna hangja azonban több idős mozgalmár-újságíró gyomrát összeszorította. Föléledtek bennük a régi reflexek, amikor még rendőrautó jött értük.

Domingo a belső szerkesztőségi szobában megpillantotta a forradalom nagy öregjét, a lap ideológusát. Aludt. Már a közelségét is megtiszteltetésnek érezte. „Hadd szunyókáljon az öreg”, gondolta. Elhatározta, hogy beiktatási beszédét az Öregnek – mert maguk közt csak így becézték – majd külön is elmondja.

A szerkesztőségi falakra ki volt ragasztva a nemzeti válogatott összes tagjának fényképe: Carlos, Fernando, Emilio, Bernabé... És igen, ott volt Antón is, a fiatalkori barát a maga kétméteres magasságával, súlyos izomzatával. Domingóval egy középiskolába jártak, együtt buliztak, olykor egy lányt szerettek. Domingo többször is csábította Antónt a Mozgalomba, de őt, úgy látszik, csak a nők és a foci érdekelte.

Domingónak fájt, hogy barátja ennyire közömbös a szent ügy iránt. Épp ezen gondolkodott, amikor egyszer csak a közelébe sodródott egy ötvenes éveiben járó kolléga. Erősen szorongatta a kezét. Marcos volt az, a belpolitikai rovat vezetője, Domingo korábban már kétszer is találkozott vele.

– Végre – üvöltötte –, végre! Erre vártunk már évek óta. Holnaptól belekezdünk és felborítjuk a reakciót, a globális világ kiszolgálóit.

Domingo kicsit hevesnek érezte Marcost, de nem akarta fékezni, hiszen erre az akaratra várt, miközben nyugtázta, hogy ez a harmadik találkozója vele, de még ennyire lendületben nem látta.

– Gyere be hozzám délután – jelezte Marcosnak. Most beszédet szeretnék mondani, majd utána.

– Az nem a legjobb nekem, kivételesenel kell mennem – felelte Marcos.

– Akkor majd elkérem a mobilszámodat, holnapra szervezünk valamit.

A teremben megfagyott a levegő. Csak Janka, az életmód rovat nagyothalló munkatársa szuszogott ugyanakkora hangerővel tovább.

„Nem tudja Domingo, hogy Marcosnak elvből nincsen mobilja” – suttogták egymásnak a kollégák. „Mekkora sértés!” Marcos először lehajtotta a fejét, majd dacosan felszegte, úgy nézte a terem közepén álló Domingót, aki ott helyben elkezdte mondani beszédét, halkan, alig érthetően. „Tisztelt szerkesztőség, kedves munkatársak! Régóta készülök erre a munkára, amelynek elvállalását életem legfontosabb lépésének tartom. Tudjátok, hogy ma a reakció van túlhatalmon, de mi is itt vagyunk. Nem ma a parlamentben, de holnap, kint az utcán többségbe kerülhetünk. A mi szívünk a helyén dobog, az erőnk pedig megvan hozzá, hogy megszüntessük az igazságtalanságra épülő rendszert – a szavunkkal és a szervezőerőnkkel”. Domingo épp ott tartott beszédében, hogy „mi magunk lehetünk a változás motorja, ha jól végezzük a dolgunkat”, amikor maga sem tudta miért és hogyan, de pont abban a pillanatban, szinte a beszédtől függetlenül, függetlenül mindentől, helytől, helyzettől, az jutott eszébe, hogy Benito Sánchez talán épp most indul el a piacon megvásárolt dolgokkal a családjához, szinte maga előtt látta a képet, ahogy megérkezik a kocsival a házuk elé, és becsönget, a felesége ajtót nyit, a gyerekek köröttük ugrálnak, Benito a konyháig viszi a bevásárolt dolgokat, kalapot emel, majd az autóval a szerkesztőség felé indul, és ott, abban a pillanatban jött rá, hogy mindennek vége.