A Jobbik azonban eleddig nyílt, harcias, férfias képet sugárzott magáról: állunk elébe bárminek és bárkinek, nincs mitől tartanunk, féljenek tőlünk mások. Ritkán is magyarázkodnak, ha elfogynak az érvek, jön az újszerű, ’zagyvagyulás’ megoldás, felhevült mutatóujjal: „ezt majd odakint megbeszéljük”.

A pártelnök azonban most zavarban van. Szellemi cellatársai és támogatói száját olyan mondatok hagyják el, amelyek után nem egyszerűen elhatárolódás, de nyilvános szájöblögetés, gargarizálás, majd flagelláns önvesszőzés, végül életfogytiglani bujdosás kell következzen. A senkitől sem félő pártelnök jól érzékelte, hogy valamit mondania kell (talán épp sajátjai szorították rá), ezért előre gondosan kidekázott egy monológot.

Leszögezte, hogy van a Jobbik, és vannak a rajta kívüliek.

Az előbbiek józan radikálisok, utóbbiaknál viszont ki-kihagy a neuronlánc. „Közösséget nem tudok velük vállalni” – mondta a pártelnök, de ahhoz már gyáva volt, hogy ki is mondja: kikre gondol.

Akik gondolni akarnak valakire, azok bátran gondoljanak Tyirityán betyárra vagy akár Zagyva zagyvára is, de a pártelnökön ezt ne kérje számon senki, ő ezeket nem emlegette. Ő csak azokkal nem közösködik, akik kívül vannak, és vállalhatatlanokat mondanak. Lehet, nincsenek is ilyen emberek.

Konkrétan Zagyvára vagy Tyirityánra persze szüksége van a pártelnöknek. A fennmaradáshoz. Ezért nem szabad kérdezni.