Nem gondoltam komolyan, hogy hetekre elviszem magát Marseille-be, megnézzük az eszementlila levendulamezőket, platánfák alatt sétálunk Aix-en-Provence-ban, majd vörösborral a kezünkben üldögélünk tengerparti teraszokon. Az az igazság, hogy ez kicsit sokba került volna nekem: először is oda kellett volna állnom a maga férje elé, és közölnöm kellett volna vele, hogy kedves uram, én az ön feleségét most elviszem, mert panaszkodik, hogy az ön oldalán még soha nem látott provence-i levendulamezőket, pláne későalkonyi fényben. A maga férje vélhetően nem tartotta volna különösebben indokoltnak, hogy én magával kéz a kézben andalogjak az azúrparton. S nem bírta volna jobb belátásra az sem, ha elárulom neki, amit most magának: a francia kalandra vonatkozó ajánlatomat eszem ágában sem volt valóra váltani, hazugságommal pusztán a lábáról akartam levenni magát.

Lássa be, a történtekre egyetlen mentségem az, hogy azt hittük, szerelmesek vagyunk.

Ott ültünk azon az első közös vacsorán, levesben főtt marhahúst ettünk tormával, dijoni mustárral és fokhagymás tartárszósszal, miközben sokat sejtető, titokzatos pillantásokat váltottunk egymással. Mi lett volna ez, ha nem szerelem? S egy igazi nő jelenlétében vajon mi más juthatott volna egy igazi férfi eszébe a tökéletesen elkészített rostélyosról, mint Franciaország, a marhaételek áldott hazája, hová kizárólag férjes asszonyokat szöktet az ember?

Kérdezi maga a levelében, hogy az örök szerelem lázában vajon miért hagytam el magát mégis. Miért teszek úgy, mintha nem történt volna közöttünk semmi? Miért mondtam azt, hogy maga az életemben az egyetlen nő, nagyon hosszú ő-vel, ha most már látni sem akarom? Ilyesmiket kérdezget, és számon kéri a varázslatos beszámíthatatlanság állapotában tett meggondolatlan kijelentéseimet agglegényéletem feladásáról. Miért nem sétálgatunk hát aix-en-provence-i platánfák alatt, és miért kell magának éjszakánként a férje rettentő horkolását hallgatnia a lakótelepi lakásukban?

Megmondom: mert a vérbajjal való riogatás egy kicsit erős volt.

Első romantikus találkozásunk után három héttel maga azt állította némely vöröses színű kiütésekről, amelyek furcsa módon mindkettőnk testén egyazon időben keletkeztek, hogy azok bizonyosan a vérbaj tünetei. S azt üvöltötte a telefonba, hogy maga miattam fog meghalni élete virágjában, mert én nem vagyok más, csak egy részeges, nőcsábász, szifiliszes firkász. Levendulamezők ide, platánfák oda, ezt azért nem kellett volna. Ilyesmivel nem rio gatunk egy megfáradt, léha, literátus agglegényt. Még akkor sem, ha a magyar hírlapírás koronázatlan királya, szegény Ady Endre köztudottan vérbajban szenvedett, ennélfogva maga abban a hiszemben élt, hogy az újságíróknál a szifilisz voltaképpen szakmai ártalom. Hát nem, édes angyalom, nem az. Nem állítom, hogy roppant kellemes lett volna az az időszak, amit vérbajosnak hitt testben töltöttem el. Ráadásul prüdériámból adódóan nem mertem orvoshoz menni, hipochondriám következtében pedig féltem rákeresni a szifilisz tüneteire a világhálón. Teljes bizonytalanságban rettegtem, részegeskedtem és megírtam néhány búcsúlevelet. Utólag bevallhatom, hogy némelyik nem is sikerült rosszul, sőt az egyik írásban kimondottan szenvedélyes hangot sikerült megütnöm – úgy látszik, mégis lehet némi összefüggés a vérbaj és az irodalmi véna között.

De maga három hét hallgatás után nevetve hívott, és közölte, hogy járt orvosnál, a kiütéseket nem vérbaj okozta, hanem rózsahámlás. Amiről nem tudja, hogy micsoda, de teljesen ártalmatlan, ráadásul nem is fertőző, úgyhogy merőben érthetetlen és különös orvosi eset, hogy mind a ketten egyszerre kaptuk el. S azt is mondta, hogy nyugodjak meg, a rózsahámlás maximum hat hét alatt magától elmúlik szövődmény nélkül. Kérdezte, hogy mikor találkozunk.

Soha, édes angyalom. Ennyi volt. Hat hét. Negyven felé ennyi ideig tart az örök szerelem, és ha elmúlt, nem marad utána semmi, de semmi, legföljebb egy kis megszáradt leveshús – torma, mustár és tartárszósz nélkül, lakótelepi lakásban, hűtőben, hidegen.