Csak semmi pletyka!
A klasszikus akciófilmek receptje, hogy a lány a csali, a fiú a hős. Itt viszont mintha fordítva lenne: Blake Lively menti meg a helyzetet, és Ryan Reynolds izmai feszítik szét a zöld trikót.
Hát nem üdítő felállás? Végre nem a szépkislányt kellett játszanom, hanem egy nőt, akinek helyén van az esze. Ez a csaj pilóták, repülők közt nőtt fel az apja cégénél, és nem ijed meg se a sebességtől, se a magasságtól. Ryan meg én rivalizálunk a földön és a levegőben, de ez bőven belefér egy mai szerelembe. Halál unalmas és hiteltelen lett volna egy olyan lány, aki csak sápítozik meg sóvárog, hogy mikor landol végre a herceg a hófehér repülőjével. Csak a mesében van olyan, hogy a fiú a hős, a lány meg arra vár, hogy megmentsék. Egy jó párkapcsolatban hol megmentő vagy, hol megmentett. Ha te vagy bajban, kihúz a párod, és fordítva. Ami pedig Ryant illeti, hogy ő lett az idén a legszexibb pasi a földön, sajnos ebből nem sokat láttam, mert a testét is, az arcát is telefestették a számítógépes grafika miatt, és úgy nézett ki, mint egy kanyarós udvari bolond.
Mekkora félelmet kellett leküzdenie ehhez a filmhez? Vagy nincs félelemérzete?
Olyan nincs, hogy valaki semmitől sem fél, aki ezt állítja, hazudik. Az viszont nagyon is igaz és becsülendő, ha valaki bevallja, hogy fél, de képes túltenni magát rajta. Az életben is ilyen társat keresek, mert én is ilyen vagyok. Rám is lehet hagyatkozni, és én se bánom, ha van, akire számíthatok, amikor gáz van.
Elég józanul hangzik egy ilyen sebesen felfutó fiatal sztártól.
A józanság alapkövetelmény, és ez nem ment nekem nehezen, mert itt nőttem fel Los Angelesben, a szakma kellős közepén. A szüleim úgy kezelték Hollywoodot, mint a munkahelyüket, ahonnan a fizetést kapják, és ez elég józan perspektíva ahhoz, hogy ne kapjon el a gépszíj, a siker, a hírnév, a pénz és a népszerűség. Különben is, sokkal szívesebben lennék színésznő a harmincas-negyvenes években, amikor ennek a szakmának még megvolt a maga misztikuma, és Clark Gable, Bette Davis, RitaHayworth igazi sztár volt, nem olyan, mint ezek a mai álcelebek.
De ami munkát illeti sok panaszra nincs oka. Momentán Oliver Stonenal, John Travoltával, Salma Hayekkel, Uma Thurmannal, Benicio Del Toróval forgat.
Igen, a Savages-t itt, Los Angelesben. Oliver maga az álom, mert nemcsak iszonyúan tehetséges író és rendező, hanem, amit igazán imádok benne, hogy mindenről van véleménye és szenvedélyesen ontja is. Úgy ismeri a történelmet, mint a tenyerét. Most fejezett be egy dokumentumfilmet Amerika elfelejtett történelméről, rengeteget tanultam tőle. Már maga az, hogy felkért, és hogy ilyen színvonalú kollégákkal dolgozhatok, óriási megtiszteltetés. A másik álmom, hogy találkozzak Jean-Luc Godard-ral, aki elég produktív, évente rendez filmet, hátha ad egy szerepet. Ha nem, akkor majd itt Hollywoodban kihajtom magamnak a Kifulladásig remake-jét. Az milyen lenne?!
Vibrál, gesztikulál, tele van élettel. Minden úgy alakult, ahogy akarta?
Lekopogom! Folyamatosan dolgozom. Évek óta tíz hónapig forgatjuk a Gossip Girlst, ez ötnapos munkahét, napi 16 óra munka. A szabadságomat arra használom, hogy fi lmezzek. Az elmúlt pár évben összesen öt napot vakációztam, kivéve most, a Zöld lámpás után volt egy hónapom, amit arra szántam, hogy csavarogjak Dél-Franciaországban. Részben azért, mert imádom, részben azért, hogy egy kicsit belejöjjek a nyelvbe. A bará taimnál volt a bázis, leszaladtam a pékhez, hoztam a friss bagettet, zöldséget, gyümölcsöt, és a szó szoros értelmében olyan boldog voltam, hogy táncra perdültem az utcán. Szerencsére abban a kis faluban a kutya se ismert fel.
A felsorolásból kimaradt, hogy mellesleg a Chanel arca és a piros cipőtalpairól ismert világhírű tervezőt, Christian Louboutint megihlette egy topánka erejéig. Mennyire érdekli a divat?
Annyira, hogy soha nem bíznám stylistra, hogy felöltöztessen. A ruha, a külső megjelenés önkifejezési eszköz, és senki nem ismer úgy engem, mint én magamat. Órákig lógok az interneten és nézem a divatbemutatókat, hogy ötleteket lopjak. A stílusom aszerint változik, ahogy a világról gondolkodom, fejlődöm, változom, és ez, remélem, látszik. Ami pedig Louboutint illeti, akkor barátkoztunk össze, mikor meglátogattam a párizsi műhelyében és majdnem elbőgtem magam, annyira meghatott, hogy ott ül egy öreg suszter bácsi és kézzel varrja azt a bizonyos híres piros talpat, egy másik meg egyenként ragasztja a kristályokat, mert ilyen ma már sehol nincs. Addig ámultam-bámultam, míg Louboutin azt mondta, ezt a szandált rólam nevezi el, ha megígérem, hogy a párnám alatt tartom. Mondtam, naná, mire Louboutin fogott egy filctollat és a cipő talpára firkálta a nevemet. Ezt a szandált ma már nem lehet megkapni Amerikában, azonnal elfogyott. Én vettem meg az utolsó párt New Yorkban, hogy lássák is rajtam, mert az eredetit tényleg a párnám alá dugtam.
Ha bekukucskálhatnánk a szekrényébe és a táskájába, mit találnánk?
Jó nagy tatyó kéne, mert bele kell hogy férjen az összes Edith Piaf-CD meg Grace Kelly, Audrey Hepburn és Katharine Hepburn összes filmje és a kedvenc karpereceim, márpedig van belőlük egy pár. Ami pedig a szekrényemet illeti, ott csupa nőies cucc van. Magas derekú szoknyák, széles övek, tűsarkú cipők és néhány bolondos, fodros miniruha. Minden, amitől egy lány nőiesnek érezheti magát, mert azt gondolom, hogy a kemény vonalakat tartsák meg a férfiak, mi pedig legyünk rá büszkék, hogy lányok vagyunk.
Los Angeles, 2011. augusztus
