„A politikai hangulat vitt bennünket”
1985-ben milyen helyzetben volt a magyar mezőgazdaság?
Mondják, hogy ’85-re kifulladt, sok tsz eladósodott, tönkrement. Pedig csak beérett az új törvény: a gazdálkodásban meg lehetett bukni. Akadt csődbe ment állami gazdaság is, de nem ez volt a jellemző! 1985-től 1990-ig a magyar mezőgazdaság gabonából – búza, árpa, rozs és kukorica együtt – évente átlagosan 14,3 millió tonnát termelt. Az 1,7 millió tonna vágott hús, csontos hús felét megettük, a maradék javát eladtuk. Termelt az ágazat még 350 ezer tonna zöldséget, ebben benne van a dinnye, a burgonyameg a saláta is. Ezt tetézte 360 ezer tonna konzervzöldség. Volt még 4,2millió hektoliter bor, 700 ezer tonna alma, a meggyről meg egyebekről nem beszélek. Az ágazat ma ennek a 60-62 százalékát produkálja. Az új kormány miniszterelnöke azt mondta, a tsz-eket erőszakkal hozták létre, le kell hát őket bontani.
De ez a kisgazdák követelése volt!
Én nem választom szét a koalíciót, erről amagyar kormány döntött, és annak Antall József volt a miniszterelnöke. Ám nem ez a határozat a baj, hanem, hogy utána hallgattak arról, hogy miképp illesztik be az agráriumot az új gazdaságpolitikába, hogyan védik meg a külföldi piacokat, ami sorskérdés volt. 1989-ben mindegyik párt elfogadta az áttérést a kapitalizmusra. De a kapitalizmus sem kiforrott, ahány ország, anynyifajta, egyenlőtlen a fejlődése. Ez a kapitalizmus már nem az volt, amit ’48-ban abbahagytunk. Másfajták az emberek, a parasztság is. Micsoda marhaság, hogy van 700 ezer földtulajdonos és 175 ezer a regisztrált földhasználó! Micsoda dolog az, hogy az összes bejegyzett földhasználó 28 százalékban hasznosítja a saját földtulajdonát, 72 százalék a másé! Senki nem meri megmondani a parasztnak: hát hajoljál már le, miből akarsz megélni? Az van elvégezve, amit a gépek megcsinálnak, alig tudjuk azt a kis szőlőt, meggyet leszedni, zöldséget már alig termelünk. Hát hol a nagy hazaszeretet, földszeretet? Én legalább megtermelem a magam zöldségét a kertben.
Hová vezetett a kárpótlás?
A szabadesés törvénye érvényesült. A téeszt elintézték azzal, hogy szocialista képződmény, ami igaz is – de nem kolhoz típusú! Magyarország a hatvanas évek elején levált a szovjet modellről. A földet nem államosítottuk, fájdalomdíjként még valami földjáradékot is fizettünk, de nem a bevitt vagyon volt a mérvadó, hanem a munka határozta meg a részesedését a közös jövedelemből.
Ezen lehetett volna fordítani és kapitalista üzemként kezelni a Zöldbárók Kft.-t!
Lehetett volna, ha az egy tag egy szavazat rendjét megváltoztatják, de a józanság helyett a türelmetlenség győzött. Ha adott volna a politika még három vagy öt évet a lebontásra, másképp alakulnak a dolgok. Ehelyett jött a szabadesés! Arra senki sem gondolt, hogy a piacaink is összeomlanak. A gazdálkodni akarók abban a tudatban éltek, hogy ugyanolyan keresett lesz az élelmiszer, mint korábban. De még ki sem vitte a földet, a háztájiban tartott sertés már a nyakán maradt. Addig a tízmillió hazai sertés fele a háztáji gazdaságokban hízott; nem egy nádudvari portán akár száz-százötven darab is. Ezért mondom: türelemmel máshová jutottunk volna! Ám türelme nem volt a paraszttestvéreimnek sem. Mikor ki lehetett vinni a vagyont, ahol a tsz jó módú volt, azt mondták: a franc megeszi, ezt mi halmoztuk fel húsz-harminc év alatt, adják ki a részemet! A téeszek forgóeszközeinek a negyven százalékát kivitték. Nem Antall ette meg a nyolcszázezer darab marhát, sem a több millió sertést, amivel kevesebb van, ehhez kellettek a téeszelnökök meg a parasztok is. A több százmilliárdos forráshiány egy részét lenyeltük, megettük. Bármilyen sok pénzt kapunk is Brüsszeltől, ez hiányzik, megy is az ordítozás. Az Antallkormánynak – hiszen ő volt az első! – türelemre kellett volna intenie magát és a parasztságot is. Ehelyett biztatták: te ezt megszenvedted, most eljött a te időd! A politikai hangulat vitt bennünket. A Nyugat is odaölelt minket, de gazdaságilag magunkra hagytak bennünket.
Kohl kancellár felajánlotta Antallnak, hogy gazdasági szakértőt küld, ám neki nem kellett.
Ezt ő a kisgazdapárti koalícióval nem is vállalhatta, mert megbuktatják. Ha valamit el lehetett rontani, az elsősorban a mezőgazdaság volt; hozzá nem értő emberekre bízták a sorsát. Antall sem értett hozzá, odalökte a kisgazdáknak. Az államtitkár Raskó György javasolta neki, hogy a kisgazdákat cseréljék le a hamvas Fideszre, de neki ez is elfogadhatatlan volt. Raskó professzor volt köztük, de politikailag nem állt mögötte senki, aztán a kárpótlás esztelen rombolást okozott. Pedig a magyar agrárpolitika sikere volt a leszakadás a kolhozmodellről. Rettenetes erőfeszítéssel lehetett kiverekedni, hogy a munkabér költség legyen, ne a kolhozok maradék elve érvényesüljön. A második lépésben igazi ára lett a búzának, a sertésnek. A harmadik: a bővített újratermelést az állam 30, 50, 70 százalékos dotációval támogatta. De a legnagyobb vívmány az volt, hogy törvény mondta ki: a háztáji árut is termelhet. Ilyesmi szóba sem került más szocialista országban, az oroszoknak sem szúrt szemet. Hozzátettük, hogy mindenki – a vasutas meg a tanító is – hizlalhat disznót, árusíthat a piacon. Kádár vállalta a változásokat. Bevezetésként a KB ülésén azt mondta, hogy a parasztokkal ki kell békülni,mert addigMagyarországon nem lesz közellátás, míg a paraszt jól nem lakik. Visszatekintve egyszerűnek tűnnek a dolgok, ám a valóságban mindig kemény belpolitikai csatározás folyt, hogy például ki keres jobban, a parasztok vagy a munkások. Mert ott volt Biszku Béla is meg Gáspár Sándor is.
Jöttek helyettük a doktoránok: a torgyánok, és az ángyánok… Szabó István hogy jutott fel a csúcsra?
Sokan el vannak tévedve Burgerttel meg velem kapcsolatban. Kádár agrárpolitikájának kialakításához se nekem, se Burgertnek semmi köze nem volt, mi akkor még lent voltunk a francban. Az ötvenes évek végén, és a hatvanas években két-három ember – Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre – ismerte fel, mit kéne a mezőgazdasággal tenni. Mi a hatvanas évek végén kapaszkodtunk felfelé, rájöttünk: hű, itt a lehetőség! Politikailag nullák voltunk, de a horizonthoz akartunk tartozni, nemcsak ketten, egyre többen reprezentáltuk az agrárpolitikát.
Az említett hármas fogat nem sok elismerést kapott!
Mikor Erdei meghalt, meg Fehér Lajost 57 évesen nyugdíjazták, sirattuk őket, sirattuk Diményt is, be voltunk ijedve. 1984-ben Fehér temetésén értesítettek, hogy a díszőrség utolsó sorába be vagyok osztva, de Kádár nem szerepelt a névsorban. Felhívtam Aczélt, hogy miképp maradhat ki, hiszen Fehér mégiscsak történelmi szereplő volt. Aczél meglepődött. És a temetésen megjelent Kádár. A kis teremben, ahol vártunk, hallom, kérdi: hol a Szabó. Itt vagyok! Én akkor maga mellé állok, mondta. A végén üzent, menjünk fel az irodájába. Rajtam kívül talán mindenki PB-tag volt, nem is jutott hely, az egyik fotel karfájára ültem, miközben Németh Károly beszélt. Csak azt nem mondta Fehérről, hogy nélküle a fák sem zöldültek volna ki. Aztán Kádár hozzátette: ha Fehér elvtársra lett volna bízva a szövetkezetek szervezése, úgy jártunk volna, mint a lengyelek, ma sem lennének téeszek; jó csatár volt, nem lehetett tőle elvenni a labdát. Koccintottunk. Mikor jöttünk kifele, megkérdeztem Havasitól: egy politikusnak van-e lelke? Hát minek kellett a halottba belerúgni? Bár Kádár megmentett valamennyit az agrárpolitikából, mégis bekövetkezett, hogy lecsukták a tsz-elnököket. Szinte benn laktam a legfőbb ügyész helyettesénél, hogy megértessem, ezt meg azt nem lehet börtönbe zárni.
Az orosz piacból nem lehetett volna valamit megőrizni?
Borzalmas szovjetgyűlölet volt itt, ki nem állhattuk a legnagyobb vevőnket. Onnan hoztunk be hat és fél millió tonna kőolajat, kemény árut, ám az ellentételezésnek csak a negyven százalékát – a húst, a gabonát – lehetett volna máshová is eladni, a zöldséget, az almát, a zakuszkát nem, a ruha- meg a cipőgyárak termékeit sem. Azt hiszem, az oroszokkal lehetett volna tárgyalni. De szabadjára engedtük őket: bármennyit kérnek a gázért, mi kifizetjük, ha nem is vesznek tőlünk semmit. E piac elvesztése meghatározza az ország sorsát. Ez rettentő hibája Antallnak és a kormányának, és Hornék sem rántották vissza a szekeret a kátyúból.
Az agrárpolitikáról igazából az óta sem törvénykeztek!
Nem akarózik, mert a földnél kellene kezdeni, a földbirtok politikát kellene tető alá hozni, hogy ne az ügyvédek, főorvosok meg a pénzemberek kezében legyen, hanem a földművelők birtokában. De hát a magántulajdon! Bár a birtokkoncentráció folyik törvény nélkül is,mégiscsak szükség lenne rá, mert másképp törődik a földdel a gazda, mint a bérlő, akinek felmondhatnak.
Páratlan, hogy egy ország területének kétharmadán virágozhatna a mezőgazdaság, de mi ezzel nem tudunk élni. Miért nem engedjük be a külföldi tőkét?
A föld érzelmi kérdés még a pesti értelmiség számára is. Nem vagyok híve én sem, hogy a külföldi földet vehessen, de a keleti részbeli határjáráson megdöbbentett, milyen szutykos a határ. Hát az ugaron taposunk! Ha nem becsüljük azt a kicsit, ami van, akkor miért féltjük, kitől féltjük?
Nádudvar hogyan bánik az örökségével?
Nádudvarról nehezen beszélek, hiszen valami felelősségem nekem is van, mert ezeket a fiatalembereket én neveltem. 1989-ben, 66 évesen mentem nyugdíjba. A Vörös Csillag mellett elnök voltam még a HAGE-ban, a KITE-ben. A tsz és a HAGE elfogadta a lemondásomat, a KITE azt mondta, nem mehetsz el. Azóta is itt maradtam, még két évem van hátra. A téeszben a harmadik generáció sajnos nem értette, miről van szó. Nem azt vetem a szemükre,hogynégyezerhelyettmostnyolcszázan dolgoznak a téeszben, de a negyvenezer birkát mondom, mert egy sincs az ötezer hektár legelőre. Háromezer juh volt a háztájiban, ami most négyezer. Ha valami nem gazdaságos, abbahagyják; nem erőlködnek. Nehezen élem meg azt is, hogy bezárták a vágóhidat. Ez nem egy szúró-boncoló üzemecske volt, 180 ezer sertést tudott feldolgozni kétszáz emberrel, jó piacaink, boltjaink voltak. Teljesen leépültünk.
De Nádudvaron legalább megmaradt a szövetkezet!
Megmajdnem ezer regisztrált gazda van a városban. Hét jó közepes vállalkozó bérletben meg saját földön gazdálkodik, van traktoruk, gépük. Gyakorlatilag ők művelik a határt. Ez a hét fiatal a KITE-től vásárolja a műtrágyát. Vigyázunk rájuk: az istenit neki, nehogy túlméretezzétek magatok, észnél legyetek, szóljatok nekem, ha meg akartok bukni! Most még figyelünk rájuk; a saját testünknek érezzük őket; pozitív példák a nagy büdös leépülésben. Ezzel el is mondtam, hogy nem a volt téesz integrálja a nádudvari határt. Az ötödén ez a hét vet, szórja ki a műtrágyát, vegyszerez, betakarít – mert csak az van, amit a gépek elintéznek. A tejcsarnokot még nem zárták be. Van egy ezres tehenészetük, erre vigyáznak is. Nincsenek kiszolgáltatva a tejiparnak, a fagylaltgyártást abbahagyták, de jó ízű a túró, a tej, a tejföl, én is mindig azt veszem. Ez megmaradt, de a bővített újratermelésért nem gebednek meg. Szégyellem, hogy több mint ezren élnek segélyből, és nyolcszázhúszan nyugdíjból a 9300 lecsendesedett lakosból. Én megélek itt, jó házam van, nem palotám. Itt születtem, nem is akarok innen elmenni. Magyarországon borzasztó a rongyrázás. Odajön a 25 millió forintos kocsijával, hogy ütemezzük át a százmillió, vagy ötvenmillió forintos hitelét. Rá kéne szólni: cseszd meg, nem jó neked egy hatmilliós kocsi? A KITE-nél határozat van, hogy egy vezető csak tízmillió forinton aluli kocsival járhat, és 250 ezer kilométer után cserélheti.
