A fizikai eszkatológia nem vallás, hanem tudomány, ahol a hitnek nem jut szerep, jönnek a számok, a fizikai folyamatok, a tágulás, a lehűlés, meg persze a robbanás, a tűz. Elég izgalmas dolgok, de nekünk minden kevés, folyton keressük a még izgalmasabbakat. És azok mégiscsak bennünk, a félel meinkben, egymáshoz való viszonyunkban lakoznak.

Pál apostol a korinthoszbeliekhez írt első levelében azt írta: „Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk”, vagyis még az akkor élő nemzedék kihalása előtt visszatér a Megváltó és megalapítja új Jeruzsálemet. Pál később közvetlenül a halála utánra ígérte a feltámadást. Abban, hogy a magyarság keresztény lett, annak is szerepe volt, hogy az 1000 előtti évtizedekben Európában kifejezetten divat volt egész népek megtérítése, ilyesmiért háborúkat indítottak, persze merő szívjóságból, mert azt hitték, mindjárt itt a világvége, és csak a megkeresztelteknek van esélyük az üdvözülésre. Az ATV-n esténként a 700-as címűműsorban feltűnő Pat Robertson 1976-ban még úgy vélte, hogy a világvége 1982 novemberébenvárható.

Kaliforniában Harold Camping lelkész eredetileg 1994. szeptember 6-át jelölte meg, és a többékevésbé nyilvánvaló kudarc sem vette kedvét, mert neve újra és újra felbukkan a világvégét jósolók között, utoljára idén május 21-ét látta a végzetes dátumnak, ennek elmúltával október 21-re módosított, és ezt nyilván addig fogja folytatni, amíg csak módja lesz rá, hiszen elmúlt kilencven, és az ember ilyen korban már nem könynyen mond le a szokásairól. Egy ősi maja naptár értelmezése nyomán több szekta is 2012 decemberére tippel, sőt erről még látványos hollywoodi mozit is forgattak.

A probléma Isaac Newtont is foglalkoztatta: ő 2060 utánra teszi a világvégét, szerencsére számításait Dániel könyvének jóslataira alapozza, nem a természettudományokra. Az ortodox zsidók Ádám teremtésétől adnak az emberiségnek hatezer évet, vagyis a zsidó időszámítás szerint 6000-re, a keresztény szerint 2240-re teszik a világ végét. Nostradamustól egyelőre akár hátra is dőlhetünk, ő egészen 3797-ig megy előre a végpont meghatározásában.

A mai magyar diskurzusnak persze nem is a bibliai armageddon áll a középpontjában, mi csupán az általunk ismert világvégével kapcsolatos politikusi víziók miatt nyugtalankodhatunk:

„Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy az a világ, aminek a fogalmi keretei között éltük az életünket, azok a szavak, törvények, leírások, amellyel értelmeztük a világot, amely körülvesz bennünket, lassan, de biztosan elveszítik az érvényüket, vagyis a jólétinek nevezett fogyasztói társadalmak Nyugaton véget értek… A korszakváltás, úgy látom, hogy az előző korszak összeomlásával fog megtörténni, tehát nem új fejlődési szakaszba lépünk, nem áttörünk valahonnan valahová, hanem összeomlás következik be, és onnan indul meg egy újrakezdés.”

Világos beszéd, bár a Magyar Nemzetben Tihanyi Örs (akinek cikkei legalább egy évtizede rendszeresen megjelennek, de akit máshonnan senki sem ismer, és a találgatások szerint vagy egy volt miniszterből lett alkotmánybíró vagy a kormányfőhöz még ennél is sokkal közelebb álló személy) finomít rajta:

„Azok a reagálások sem fedik a valóságot, miszerint a Fidesz első emberét teljes mértékben az a meggyőződés hatná át, hogy az oly sokat idézett, nagybetűs Nyugat omlott össze, miközben a világgazdaság középpontja végérvényesen tőlünk keletre tevődött át… Ami a világ tőlünk nyugatra elterülő részén immár harmadik esztendeje, az amerikai ingatlanpiaci lufi kipukkadása óta zajlik, az természetesen nem az évezredes gyökerekkel bíró civilizáció végleges hanyatlása. Sokkal inkább a második világháború után létrejött gazdasági és társadalmi struktúra súlyos válságaként kell rátekinteni. A »régi világ« kifejezés kizárólag erre vonatkozik.”

Kellett ez a „magyarázat”, mert az eredetire Otto von Bismarck alighanem erősen csóválná a fejét. A konzervatív német államfő vezette be a világon először a nyugdíjat, igaz, csak 75 éves kortól, ami az 1880-as években matuzsáleminek számított. Az emberöltővel korábban Porosz- és Szászországban megjelent jóléti programokat fejlesztette tovább nyugdíjjal, egészségügyi-, baleseti ésmunkanélküli biztosítással. Az egész arra ment ki, hogy a munkások ne vándoroljanak ki Amerikába, ahol magasabbak voltak a bérek, de ahol az állam nem érzett különösebb felelősséget a polgárok sorsáért,mondván,mindenki a maga sikerének a kovácsa. A munkaerő megtartása és az ébredező szociáldemokrácia nyomása érdekeltté tette a nagyvállalkozókat, a vaskancellár velük finanszíroztatta a rendszert. A briteknél Lloyd George javaslatára 1911-ben vezették be a nemzeti munkanélküliségi és egészségbiztosítást. Aztán következett Skandinávia, Uruguay, Új-Zéland, és sorban a többiek.

A jóléti állam persze több mint a nyugdíj és a társadalombiztosítás. Thomas Humphrey Marshall brit szociológus szerint három dolog kell hozzá, demokrácia, jóléti szisztéma és kapitalizmus. Meg –tehetjük hozzá –, valamilyen külső, a tőkét engedményekre szorító tényező, mint Bismarck idején az amerikai konkurencia, aztán később a munkásmozgalom, és a Szovjetunió léte. Ma már hihetetlennek tűnik, de a húszas években például Upton Sinclair író szovjet hatást mutató szocialista programmal próbált választást nyerni Kaliforniában – és majdnem sikerült is neki. Sok évtizedes tapasztalat szerint azokban az országokban tudták jelentősen csökkenteni a szegények arányát, ahol legalább a nemzeti össztermék ötödét fordítják jóléti kiadásokra. Ez hozza meg a társadalmi békét, az ezzel járó derűlátást, ami segíti a gazdasági hatékonyságot – és persze ez kerül veszélybe minden gazdasági válságnál, amikor valamin sürgősen spórolni kell.

A „régi rend válsága” sem mai találmány. Ifjabb Arthur Schlesinger történész használta a 20-as évek szabadpiaci kapitalizmusának végére. Ma viszont éppen az azt felváltó, a második világháborút követően a fejlett Nyugaton általánossá vált rendszer inog, mert túl nagyra nőttek a jóléti programok, egyre több az idős lakos (2050-re a 2008-ashoz viszonyítva Németországban 40, Franciaországban 77, az Egyesült Államokban pedig 121 százalékkal nő a 65 éven felüliek száma) és a globalizáció kifejlődésével már nem nagyon van hová terjeszkednie a gazdaságnak. Robert Samuelson, a Washington Post és a Newsweek gazdasági szakírója szerint emiatt a viszonylag stabil országok is választásra kényszerülnek: adót emelnek, esetleg hagyják elszaladni a költségvetési hiányt (növelik az államadósságot), vagy visszanyesik a jóléti kiadásokat, ami viszont nyugtalansághoz, elveszített választásokhoz, netán zavargásokhoz vezethet. (Erről Gyurcsány Ferenc is tudna mesélni.) Mostanság világszerte olyasmire fanyalodnak, amitmi is értünk: Görögországban elveszik a 13. és 14. havi fizetéseket, Íror szágban 65-ről 68 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. Papíron – teszi hozzá Samuelson –, segíthetne a gyorsabb gazdasági növekedés, ám az sajnos csak délibábnak tűnik. (Ezt kergeti kitartóan Matolcsy György, erre teszi öszszes kártyáját a magyar kormány.)

Az államok, írja Samuelson, próbálják fenntartani a régi rendet, mert félnek az újtól, amelyet még nem értenek. Bezzeg nálunk van, aki érteni véli, és Kínával példálózik. Csakhogy Kínában – és az összes fejlődő országban Brazíliától In dián át Vietnamig – a nyugati jóléti modell a minta. Lehet, hogy még nem épült ki, de hogy a tömegek erre vágynak, az biztos.

A kínai Qindao városában tavaly az utolsó, eddig még „érintetlen” csoportra, a városimunkanélküliekre is kiterjesztették a nyugdíjat, amire ezzelmár három és félmillió ember jogosult. Ahogy Kínában a megtakarítás terhére elkezdték ösztönözni a fogyasztást, rájöttek, hogy ehhez viszont szociális védőhálóra lesz szükség.Mészáros Tamás a Kitekinto.hu-n Kína nem alternatíva címmel közölt tanulmányában az amerikai válságot is időben megjósoló Nouriel Roubinit idézi: „Egyetlen ország sem lehet annyira produktív, hogy a GDP-je 50 százalékát anélkül invesztálja, hogy ez ne vezessen mérhetetlen túltermeléshez és megrázóan sok hitelhez”. Amiből egyenesen következik, hogy Kínában is lesz válság, Roubini szerint már 2013-ban.

Az új helyzetre a baloldal is csak keresi a válaszokat. James Purnell korábbi brit népjólétiminiszter például a „védelmező állam” ötletét dobta be, ahol a munkanélküliek átmenetileg az államtól kapnának segélyt kipótló „fizetést”, amelyet elhelyezkedésük után fizetnének vissza. Ezzel két legyet ütne egy csapásra, segítene a bajba kerülteken és újra megszerettetné az adófizetőkkel a jóléti állammal járó terheket. Végre tudnák, hogy adott esetben ők is számíthatnak az államra, nem csak „azok”, akik munka nélkül élősködnek. Purnell kap hideget-meleget, de érdemes felfigyelni rá, hogy nem nyugdíjas rendőrök által őrzött munkatáborokban vélte fellelni a megoldást.

Az európai szocialisták az amszterdami folyamatnak nevezett projektben kutatják, mit kellene tenniük a társadalmi peszszimizmus ellen, a közbizalom visszaszerzéséért.Miközben az EU-s polgárok csaknem fele úgy véli, húsz év múlva még rosszabb lesz a helyzet, és egyre kevesebben hisznek a társadalmi haladásban, egyelőre nincs más recept, mint a szociális ellátásnak a korai gyermekkorra koncentrálása, az iskolák és a munkaerő-piaci képzés erősítése, illetve a fiatalokba való „társadalmi befektetés”. Azaz a világvége utáni helyzetre is készülni kell, merthogy, mint Európában általában gondolják, akkor is lesz demokrácia és kapitalizmus, és az sem kétséges, hogy előbbutóbb a jólétre is támad igény.

Az iszlám eszkatológia szerint Mohamed próféta beszélgetéseiben felsorolta a világvége számos előjelét. Az 1400 éves figyelmeztetések között akadnak igen tanulságosak: „Az Ítéletnap előtt nagy hazugok jönnek, vigyázzatok velük!” „Amikor a törzs leggonoszabb tagja veszi át az irányítást és a közösség legkevésbé méltó tagja vezet, és az embert az általa elkövethető gonoszság miatt tisztelik, és a vezetést a rá nem méltónak adják, várjátok az Ítélet Napját!”