Leszórom a fűbe, vagy magam mellé a padra, vagy a kerti asztal lapjára, a hangyák mindig gyorsan megtalálják és elviszik. Szeretem nézni, hogy egyenként felszedik a cukor szemcséit, azt, ahogy egyre többen jönnek, feketén elözönlik a cukorkupacot. Néha beszélek is hozzájuk, mesélek nekik.

Mindig vigyázok, hogy Nagymami ne vegye észre, hogy belemarkolok a cukortartóba, de egyszer mégis meglát, rám néz, nem kérdez semmit, én gyorsan a számba öntöm a cukrot, szétrágom, még ott ropog a fogam alatt, amikor azt mondom, mostanában nagyon kívánom az édeset. Nagymami kihúz egy fiókot, kitesz egy kicsi öblös fakanalat az asztalra, azt mondja, legközelebb ne kézzel nyúljak a cukorba, inkább ezt használjam, abból, ahogy mondja, tudom, hogy nem hisz nekem.

A fakanál attól kezdve ott a cukortartóban. Három napig nem viszek cukrot a hangyáknak, a negyedik napon aztán merek egy fél kanálnyit a tenyerembe, hátraviszem, kiöntöm a fűre a szilvafa tövébe. A hangyák gyorsan megtalálják, gyorsan hazahordják. Nézem őket, aztán hátramegyek a kerti padhoz.

Amikor visszamegyek a házba, Nagymami épp vizet forral a legnagyobb lábosban. Ahogy meglát, lehúzza a lábost a lángról, konyharuhát tesz kétoldalt a lábos két fülére, azt mondja, segítsek, ha ketten viszszük nem fog kilötyögni.

Nagymami számol, nehogy leforrázzuk magunkat, úgy megyünk ki a konyhából, úgy indulunk el hátra, a fáskamra felé. Azt gondolom, hogy Nagymami a csatornát akarja kitisztítani, de nem állunk meg a rácsos csatornafedőnél, megyünk tovább, el a diófa mellett, el a grupp mellett, már majdnem hátsó tujáknál vagyunk, ott, ahol a nagy hangyaboly van, amikor végre megértem, hogy Nagymami mire készül.

Elvétem a lépést, a forró vízből egy kevés a fűre löttyen, Nagymami odanyúl, kikapja a fazék fülét a kezemből, mondani akarom, hogy ne csinálja, a hangyák senkinek se vétettek, de akkor Nagymami már a hangyaboly előtt áll, meglendíti a fazekat, és rázúdítja a forró vizet a bolyra.

A boly sisteregve beomlik, fekete gőz tőr fel belőle, a rögök között látsszanak a hangyák járatai, a víz megfeketedik, zubogva és bugyborékolva eltűnik az alagutakban, szétfolyik a boly körül, hangyákat sodor magával.

Nagymami a bolyra tapos, a papucsa sarkával kapálja a földet, azt mondja közben, hogy nézzenek oda, mekkora irdatlan nagy hangyatelep, ezeknek ennyi forró víz meg se kottyan, ezeknek hangyapor kell, van még valahol egy fél staniclivel, na majd kapnak tőle. Sarkon fordul, elindul a fáskamra felé, az első pár lépése sáros saroknyomokat hagy a füvön.

A gőzölgő földet nézem, a fekete sárlében úszó hangyákat, fáj és lüktet a mellkasom, tudom, hogy a szívem dobog úgy, fájdalmasan és bizseregve.

Nagymami után fordulok, látom, hogy eltűnik a fáskamrában, leguggolok, belemarkolok a meleg földbe, kifordítok egy nagy sárrögöt, aztán egy másikat, egy harmadikat, a járatokban nyüzsögnek a hangyák, a tojásaikban és egymásban kapaszkodva próbálnak úszni a sárban, a kezemre másznak, a bőrömbe kapaszkodnak, mintha húznák valamerre, mélyebbre, beljebb a boly romjaiba, újabb rögöket fordítok ki, a föld itt már nem olyan nedves és nem is olyan meleg, a járatok valahogy máshová vezették a vizet, egy félökölnyi üreget találok, szinte száraz, csak az egyik sarkába hatolt be a víz, az üreg tele van hangyákkal és tojásokkal, feketén gomolyogva nyüzsögnek, középen egy nagy hangyát látok, sokkal nagyobb a többinél, majdnem akkora, mint a kisujjam két utolsó perce, egyáltalán nem mozog, csak áll ott a nyüzsgés közepén.

Hátranézek, a fáskamra felé, Nagymami még nem jött ki, még nem találta meg emelem az egész összekapaszkodva nyüzsgő hangyagömböt a földből, összezárom az ujjaimat, a gömb olyan a tenyeremen mint egy óriási eleven szeder. Körülnézek, hogy hova dughatnám, meglátom a tuják mögött a csigaszedő vedret, benne a kis ásóval, belépek a tuják közé, a vederhez, üres, lehajolok, lassan az aljára engedem a hangyagömböt.

Hallom, hogy Nagymami becsapja a fáskamra ajtaját, kikapom a vederből a kis ásót, kilépek a tuják közül, a boly gőzölgő romjai mellé állok, az ásóval földet fordítok a kis üreg fölé, aztán ásni kezdek, úgy, mintha keresnék valamit.

Nagymami mellém ér, a kezében egy nagy behajtott szájú papírzacskó, kinyitja, fehér port szór belőle a földre, kikapja a kezemből az ásót, a port a földbe forgatja, azt mondja, tanuljam meg, hogy kell csinálni, sokszor egymásután a földbe döf az ásóval, közben lassú spirálban szórja a port a göröngyökre és a sárra, a földbe forgatja, az ásóval szétdarabolja a göröngyöket, keveri és dagasztja a lassan szürkülő sarat.

Amire abbahagyja, a hangyaboly helye csak egy nagy, szürke folt, egyetlen hangyát se látni rajta. Nagymami egy párszor rácsap az ásó lapjával, elsimítja, meglapogatja, a fűbe törli az ásót, aztán körülnéz, a csigaszedő vedert keresi. Észreveszi a tuják között, lép egyet felé, érzem, hogy öszszerándul a gyomrom, de Nagymami nem megy közelebb, csak beledobja a lapátot a vederbe. Hallom, hogy a lapát nyele a veder szélének csapódik, csikorogva körbefordul rajta, a hangtól libabőrös lesz a karom és a vállam, tudom, hogy nem szabad a hangyákra gondoljak.

Nagymami behajtja a hangyaporos zacskó száját, int, hogy hozzam a fazekat, aztán visszamegyünk a házba. Nagymami nem mond semmit, én se szólalok meg, csak bent a fejemben kering körbe, hogy szegény hangyák, szegény-szegény hangyák.

Estére beborul az ég, dörög is, de esni nem esik. Nagymami felveszi a ballonkabátját, és előveszi az esernyőjét, azt mondja, a csontjaiban érzi, hogy nagy vihar lesz, de neki akkor is el kell mennie. Azt mondja, ha fél órán belül nem jön haza, akkor nagyon későn jön csak, ne várjam meg.

Az ágyamon hasalok, olvasok, várom, hogy teljen az idő. Háromnegyed órát várok, kint közben feltámad a szél, az ablakokat zörgeti, az ágyamból is látom, hogy egészen sötétszürke az ég.

Amikor kimegyek a kertbe, az ég már szinte fekete, csend van, a szél se fúj, de már lehet érezni a levegőben, hogy mindjárt jön az eső.

Egyenesen a csigaszedő vederhez megyek, a hangyák még mindig ott vannak benne, összekapaszkodva, feketén görögnek lassan körbekörbe az alján. Odaviszem a vedret a diófához, a karomra akasztom, megpróbálok felmászni, a vedertől nem tudom rendesen felhúzni magam az elágazáshoz.

Leteszem a vedret a fa tövébe, melléguggolok, meghúzom és felhajtom oldalt a trikómat, csavarok egyet rajta, a kilógó anyag úgy leffeg mint egy nyuszifül, olyan, mint egy kis zseb, pont belefér az öklöm, leveszem a copfom aljárról az egyik bekötőgumit, öszszefogom vele a csavarintást, aztán lassan kiemelem a hangyákat a vederből, beleengedem őket a zsebbe, óvatosan rájuk hajtom az anyagot, a másik gumit is leveszem a hajamról, összefogom vele a kis batyut.

Így már könnyen fel tudok mászni a fára, kint van a hasam, ahogy felhúzom magam az elágazásba, a köldököm a fa törzséhez ér, érzem, hogy a kéreg felhorzsolja a hasam, fáj, de próbálok nem törődni vele, elindulok felfele, a fal felőli ág harmadik elágazásához akarok felmenni, oda, ahol az odú van a lefűrészelt ág csonkjában. Ahogy a második elágazáshoz érek, megdörren az ég, hangosan görög felém a dörgés, aztán feltámad a szél, vadul fúj, úgy, hogy recseg és ropog bele az egész fa, mozog velem az ág, erősen átkulcsolom a combjaimmal, gyorsabban húzom felfele magam, már majdnem az elágazásnál vagyok, amikor fehéren és élesen villan egyet az ég, aztán akkorát dördül, hogy a mellkasomban érzem a csattanását, zuhogni kezd az eső, vadul kopog fölöttem a leveleken, száraz fadarabok és levelek szállnak körülöttem, ahogy rángatja a diófát a szél, már az odúnál vagyok, fél kézzel elérem, feljebb húzom magam, az elágazásba támasztom a könyököm, alattam már síkos a törzs, a kéreg vájataiban csorog lefele rajta a víz, de az esőt még nem érzem, még megvédenek tőle a levelek, letépem a batyuról a hajgumit, fél kézzel belenyúlok, érzem, hogy a hangyák körbefogják és körbemásszák a tenyerem, ahogy az odú felé nyújtom, megint villámlik, az éles fényben látom, hogy feketén bevonják kezem, bedugom az odúba, összezárom és szétnyitom az ujjaim, az odú falába törlöm a kezem, próbálom ledörzsölni róla a hangyákat, menjetek, mondom, menjetek, a hangom elnyomja a dörgés robaja.

A fa recsegve megrázkódik, az egyik lábam lecsúszik az ágról, félig körbepördülök az ág körül, megtartom magam, a szél belém kap, a hajam csurom víz, úgy csapkod körülöttem, mint egy kötél, tincsekre bomlik, a szél az arcomba vágja, a másik lábam is lecsúszik az ágról, a szél belém kap, rángat, tudom, hogyha elengedném a fát, felkapna és nekicsapna a tűzfalnak, a hangyák jutnak eszembe, ahogy a tenyeremben görögtek összekapaszkodva, megfeszítem magam, oldalra fordulok, kinyújtózom, lógok, a szél meglendít, viszszalendülök, megint az ágra kulcsolódnak a combjaim és karjaim is, megvan, fogom, szorítom, elkezdek lefele mászni, a fa egyre jobban rázkódik és recseg, én tudom, hogy most már minden rendben lesz, most már nem fogok leesni.

Leugrok a földre, az eső vadul zuhog, a diófa körül porzik tőle a föld, felnézek, elmarkolom a hajam az arcom elől, futni kezdek a konyha felé.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA