Egy tükörteremről
1. 1968. augusztus elején a pozsonyi Prímás-palota tükörtermében ült utoljára egymással szemben Alexander Dubcek és Leonyid Brezsnyev. A hosszú asztalnál a csehszlovák állampárt reformokat hirdető élcsapata és a Varsói Szerződés politikai vezérkara ült. Sanda gyanúval nézték egymást. A Dubcek és Kádár közti korábbi összhangérzés kevés volt ahhoz, hogy a Nagy Testvér ellenében a kis testvér törekvéseit támogassa. Ebben feltehetően az ötvenhatos forradalom érkezésének és elfojtásának tünetei is gátolhatták. Ez azonban feltételezés, és mivel az intuíció tudattalan folyamatának lényegét nehéz megragadni, maradok a rea litásnál, miszerint a hatvan nyolcas Kádárt meggyőződésének és érzéseinek zsinórmértéke reaktivizálta.
A palota előtti teret és a rákötő utcácskákat a várakozás lelkülete töltötte ki. A monoton esőben várakozók sejtették, hogy bent az ellenszenv basáskodik, mégis izzott bennük a vakremény, hogy megértésre talál a harmadik út, amely elutasítja a létező szocializmus és a kapitalizmus hamis alternatíváját. Csakhogy a kommunista vezérkar nem a szocializmus megreformálhatóságának esélyét, hanem a kétpólusú világrend fenntartotta hatalmi status quo megváltoztatásának kockázatát látta ebben az útban. Kivált a szovjetek, akik már többször keltek erőszakkal a nemzetközi proletariátus egységének védelmére, és egyetlen tartományuknak sem engedélyeztek soha semmilyen lényegi eltérést. Legfeljebb árnyalatit. Mint ötvenhat vérbe fojtása után Magyarországnak, ahol az értelmes lélek megtapasztalhatta, hogy diktatúrában kizárólag árnyalásokkal teremthető emberi meghittség.
Késő este volt, amikor a bejárati oszlopfők között megjelentek a tárgyalófelek, élükön a két főszereplővel. Az erős reflektorfény könyörtelenül kiélezte lelkiállapotukat. Alig húszméternyire álltam tőlük. Dubcek arcán látszott, hogy nem adta fel az elveit, mégis nyugtalanítóan hatott, hogy egy addig láthatatlan fáradás tünetei ültek vonásaira. Csak a katonai megszállás tette egyértelművé, hogy ezek már a gyávaság lelki terhének stigmái voltak. Brezsnyev is letört volt, gesztusaiban a megértés parányi jele sem mutatkozott. Beszédéből gyanakvás áradt, amire Dubcek és Svoboda nevének skandálásával felelt a tömeg. A tér egzotikumot árasztott, diktatúrában az egyéni szabadság és nemzeti függetlenség szenvedélyes egyértelműségét. Búcsúzáskor Brezsnyev gépiesen vonta keblére egykori Szásenkáját, a kisvezérek pedig a mellékszereplők észrevétlenségével iszkoltak el. Érdekes lenne tudni, hazafele átjárta-e Kádár Jánost a kipróbáltság kényelmetlensége és a cinkosság láza? Eszébe jutott-e, ha Dubcek fegyveres ellenállásra biztat, ugyanúgy végezheti majd, mint Nagy Imre?
A látottak ellenére nem csak diáktársaim, a térről hazabaktatók is hittek még abban, hogy a nagyvilág részesül az üzenetből, amely szerint a prágai tavasz hívei nem akarnak visszacsukódást a diktatúra rezervátumába. És tesz értünk valamit. Tizennyolc évemmel a PozsonybólDunaszerdahelyre tartó hajnali vonaton én is ebben hittem, pedig köztudott volt, hogy a vasfüggönyön túlról ötvenhatban sem érkezett felmentő sereg. Ifjúságom ezt a tényt nem az összegzés reflexével, hanem azzal a gondolati ürességgel kezelte, ahogy az érdektelen dolgokra szokás nézni. Az önáltatás abszurditásával.
2. Hagyománnyá vált, hogy a szlovákiai jobboldal pártjai a pozsonyi Prímás-palota tükörtermében írják alá koalíciós szerződésüket. 1998-ban, ameciarizmust elűző Dzurindakormány megalakulásakor eufórikus hangulat uralta a palotát. A 2002-ig megtett reformlépések azonban jelentős cselekvési hiányról tanúskodtak, a pártok egymás iránti bizalma is megingott, és négy év elteltével egyik párt sem próbálta meghatározni saját felelősségét abban, hogy kormányzása alatt miért nőtt óriásira a visszafordíthatóság kockázata. A második, ölbe hullott kormányzás koalíciós szentesítésekor már nem lehetett önfeledt az öröm. Ezt a Dzurinda-kormányt az önösszeszedés kényszere vitte a mértéktartó költségvetési gyakorlat kiváltotta dramatikus helyzetsorok folyamatos időbeli átélésébe. Ekkor a szlovák dráma azzal írta önmagát, hogy a félvállról kommunikált reformok és a terjedő korrupció okán a jobboldal kitette magát a meciarizmusnál okosabbnak és erősebbnek tetsző útszéli baloldal bizantikusságának. A reverzibilitás dramaturgiáját már nem a jogállamiság írott és íratlan normáit meggyalázó Vladimír Meciar, hanem az aktualizált nemzeti szocializmussal kecsegtető Robert Fico formálta. S miközben az elégedetlenek tábora jogos jussának tekintette az irracionális ígéretekben foglaltakat, a kormányzat védekezésbe szorult, morális tőkéjét javarészt elherdálta, ami versenyképességének megújításától is megfosztotta.
A 2006-os választásokon nem győzhetett más, mint a termékeny társadalmi skizofrénia, amelyben a vezér azonos az országgal meg a nemzettel, az államhatalommal legitimizált erőszak megnyilvánulásai pedig elszaporodnak. Robert Fico és pártja szerepzavarait mindmáig hitelesíti az a cinkos akusztika, amelyet, a magyarokat kivéve, a cseh és az európai baloldal legjelentősebb pártvezérei egy rurális szólással nyugtáznak: A mi fiunk borja. Az ebben rejlő amoralitás, amely saját elveivel szemben az újbarbár kultúráltság eszményét hitelesíti, a globalizációval talaját vesztett európai baloldal értékrendjének tarthatatlanságáról rántja le a leplet. Igaz, az európai jobboldalról ugyanez elmondható. Fico 2010-ben is magasan nyerte a választásokat, mégsem tudott kormányt alakítani. A Fidesz mintájára kisgömböcként bekebelezte a népnemzeti választók jelentős hányadát, de maradványpártjaikat nem sikerült beolvasztania. Ezért nem beszélhet most ő is fülkeforradalomról. De majd fog.
3. Az 1998-as, 2002-es és a 2010-es négyes fogatok mindig más formációt képeztek; mindöszsze két pártelnök láttamozhatta mindhárom koalíciós szerződést: Mikulás Dzurinda és Bugár Béla. Ők, párttársaik, és a pártjaikra voksoló demokrata érzelmű szavazók pótolhatatlan szerepet játszottak abban, hogy Szlovákia gördülékenyen lett az euroatlanti intézményrendszer és az euróövezet tagja. Ha valakik, ők ketten tudatosítják, hogy a szlovákiai demokratikus erők teremtő viszonyát az államhoz egyedül a koalíción belüli organikus egyenrangúsággal lehet fenntartani. Közös kormányzásaikat mégis többször kikezdte az eltérő nézet hangsúlyos szembeállítása. Politikai, gazdasági és szociális kérdésekben egyaránt, most mégis maradnék a magyarnál. A közvetlen konfrontációban való tisztázottság sorozatos szlovák elhárítása miatt a többségi szlovák és a kisebbségi magyar érdekek egyenrangúságban megvalósult szervesülése eddig még nem jöhetett létre. Mindig csak részeredemények születtek. A heterogenitás homogén egységgé válása ugyanis nemcsak a szlovák politika bizantikus felfogásában, hanem a szlovák illiberális demokráciafelfogásban is hárítandó elvárás. Annak dacára, hogy a korszerű szabadságnormákhoz igazodó szlovák civil szervezetek és demokraták számára a folyamatos hárításra nem nyújt felmentést köztársaságuk ifjúkora. A megegyezés szorgalmazói nagyon is akarják, hogy a szlovák történelmi magyarfóbia kikerüljön Közép-Európa historico-patalógiájából.
4. Aki elfogulatlanul igyekszik látni e térség történelmi patológiáját, az a fasiszta és kommunista diktatúrákból ismert elnyomó és csatlós viszonyrendszer helyzeteit nem vetíti rá a liberális demokrácia többségikisebbségi kapcsolatrendszer nemegyszer vitathatatlanul torz és skizoid helyzeteire. Legfeljebb az a legelfogódottabb gondolkodó, aki eszmetársaival, híveivel és támogatóival egyetemben, a nemzeti partikularizmus apokaliptikus radikalizmusát összekapcsolja a vallásilag meghatározott közösség sorsával. Tőkés László ebbéli felfogása szerint a jelenkori Romániában és Szlovákiában az elnyomó együtt kormányoz az elnyomottal. Ez a gondolkozási minta azt a kulturális hagyományt örökíti tovább, amelyben a nacionalizmus, az egyház és az állam szimbiózisa egyetlen minőséghez köthető, a nemzetegységet transzcendáló entitáshoz, és a nemzeti különállás érveivel tagadja a másként integráló rendszerek érvényességét. Helyzetértékelése a tudatvilág manipulálásának hasonló eszközeivel él, mint a szürrealisták, akik paranoid módon félreérthető atmoszférával és kétértelműségekkel irritálták a befogadót. Tőkést saját igazsága fosztja meg a különbségtétel szabadságától, ezért nem képes látni, hogy amíg Brezsnyev és Dubcek között alárendeltségi viszonyrendszer feszült, Dzurinda és Bugár mellérendeltségi viszonyrendszerben állnak. Ők már nem a diktatúra nekropoliszának, hanem a demokrácia magnetizmusának reprezentánsai. S noha egyre önsebzőbb világban politizálnak, mindketten elismerik, hogy egy közösség annál jelentősebb lesz, a saját gondjaira adott válaszaiban annál rugalmasabb és okosabb, minél több szempontot képes birtokolni és érvényesíteni. Tőkés nem ismeri el, hogy az önkorrekció képességéhez az ő paradigmája már csak történelmi referenciaként használható.
5. 2010 júliusában a tükörteremben megszokott kicsiséggel ragyogott minden. Harmadik koalíciós szerződését újonnan alapított pártja képviseletében az ország egyik legnépszerűbb politikusa, Bugár magabiztosan jegyezte. Az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusa, Dzurinda mimikáját az akarat aszketikus vonásai uralták. Az eltelt tizenkét évben mindketten alaposan megőszültek. Noha Dzurindának a kormányfőjelöltséget még a választási kampány előtt át kellett engednie pártja alelnökének, épp neki, Iveta Radicovának köszönhetően maradt játékban. Dzurinda jelenléte egyértelműen zavarta az összképet. De éppen csak. Mint a falon picikét ferdén álló kép látványa. Amelyről mindenki tudja, hogy lógó jobb sarka csak akkor lesz helyrebillenthető, ha az egyik figura kikerül a képből.
Elkerülhetetlenek a morális hitelesség elherdálásának kísértései. Feltételezésem szerint főként miattuk uralta eltökélt optimizmus a ceremóniát. A hitelesség méltósága félárbocon lengett, a beteljesületlen hangulatot üzemszerű működés övezte.
A ceremónia közepén súgtam Martin Bútora szociológus barátomnak, pont azon a helyen ülünk, ahonnan Brezsnyev dorgálta Dubceket. Ez már másról szól, felelte békésen, és hallatán az a mondat merült fel váratlanul bennem, hogy az emlékezés nem más, mint maga a lélek. Nem emlékszem, kié. Mindnyájunké.
Csakhogy a válaszaink nemminden esetben gyógyítóak. Kilencven tavaszán a szövetségi házelnökkel, Alexander Dubcekkel repültem Prágából Pozsonyba. A fedélzeten bikavérrel kedveskedett. Miután megtudta, hogy rendszerváltómozgalmárként aznap a cseh miniszterelnöknél is jártam, egy lélegzettel ontotta rám: Maga olyan ember barátja, aki számon kérte, miért nem rendeltem el katonai ellenállást, holott ő is tudja, ostobaság lett volna a vérözön! Félreolvasta a könyvét, keltem Petr Pithart védelmére. Kiélezte szelíd tekintetét: Tudok a betűk közt olvasni! Azt hittem, a maszk mögött saját gyávasága mardossa, a mulasztás táplálta önvád, és csak a beszélgetés folyamán vált érzékelhetővé, hogy mögötte az ötvenes években koholt vádakkal kivégzett kommunista szelleme rejlik öntudatlanul. Aki azért vallotta magát bűnösnek, hogy fennmaradjon az eszme igaza.
6. Tavaly novemberben megrendült Szlovákia. A gyilkos saját lakásában végezte ki a haveli Csehszlovákia alkotmánybíróságának első elnökét. Gyászbeszéde közben Radicová elsírta magát, de a sokat látott tükörteremben nemcsak ő könnyezett. Senki nem vont párhuzamot erőszakos halála, és a mély seb között, amelyet a ficói igazságszolgáltatás ütött rajta. Megvádolta, és a rendőrség olyan dokumentációkat kobzott el irodaházából, amelyhez nem volt joga. Később felmentették, de az elrendelők tudták, hogy a félfeudalizmus reminiszcenciáitól terhelt térségünkben a gyanú árnyéka lemoshatatlan. A véres üzenet pedig, még ha máig sem tudni, honnan érkezett, egyértelmű. Az értékrend, amelyet ezek képviselnek, nem kívánatos.
Ernest Valko alig múlt ötven. Mondhatnám úgy is, nyolcvankilencben együtt kezdtünk, s azóta rengeteg történet közös szereplői voltunk. A palota zárt udvarán a sárkánnyal küzdő Szent György szobra áll, ugyanaz, amely a prágai várudvarban és a kolozsvári Farkas utcában.
Gondos gyászmunkára kötelez.
