Mi volna a konkrét téma, kérdeztem tőle hűvösen, mire némi gondolkodás után azt válaszolta: sokat tudnék magának beszélni az életről, a halálról és a szerelemről. Jaj, nyögtem gondolatban. Most jön az, hogy udvariasan viszsza fogom utasítani, mire ő persze megsértődik, s lecsapja a telefont. Mindig így szokott lenni, amikor ezekre a fölajánlkozásokra nemet mondok. De miért is mondanék igent? Hiába jön nekem valaki az élettel, a halállal és a szerelemmel, én írástechnikai kisiparos vagyok, nekem konkrét munkadarab kell. A favágó is csak egy fával dolgozik egyszerre, nem az egész erdővel.

Ne tessék haragudni, válaszoltam, nekem ez így túl általános, ha talán szűkebben meghatározná a témát, akkor esetleg beszélhetünk személyesen, különben nem. De ő nem sértődött meg. Halkan fölnevetett, s azt felelte: ha ragaszkodik a lényeghez, akkor azt kell mondjam röviden, hogy negyvenöt éves vagyok, és még soha nem volt senkim. El akarom magának mondani, hogy milyen érzés egy nőnek örökké magányosnak lenni.

Ezek után nem mondhattam neki, hogy nem látogatom meg. Elkértem a címét, s megbeszéltük az időpontot. Mielőtt kocsiba ültem, megborotválkoztam, hintettem magamra a kedvenc Drakkar Noir parfümömből, s közben azon tűnődtem, hogy ez a negyvenöt éves nő vajon szűz-e. S elárulja-e, ha rákérdezek? Elmentem a megadott címre, s amikor ajtót nyitott, megértettem mindent.

Ott állt előttem egy alig százcentis, pirinyó, púpos nő. Kibontott haja a derekáig ért, a szája ki volt rúzsozva és a szempillája ki volt festve. Eltartott pár másodpercig, míg összerendeztem az arcvonásaimat, de neki ennyi is elég volt ahhoz, hogy olvasson a tekintetemből. Látom, fölfogta, nevetett rám, és beljebb tessékelt. Járókerettel közlekedett, tipegtem utána.

Akkurátusan rendben tartott, lakótelepi garzonlakásban élt, a televízió tetejét matyómintás terítő meg egy csíkos porcelánhal díszítette. A dohányzóasztalon fémtálca, rajta ásványvíz, üdítő, poharak. A nő fehér selyemblúzt viselt, és fekete szoknyát. Milyen furcsa, ha valaki a saját lakásában ünneplőbe öltözik, de nem készül menni sehová. Ezt gondoltam szánakozva.

Annyira örülök! Ezzel kezdte, s továbbra is nevetett rám a szeme. Majd hosszan beszélt, elmesélte a gyerekkorát. Nyomoréknak született, így mondta, nyomoréknak. A szülei állami otthonba rakták, aztán kereskedelmi iskolába járt, ruházati eladó szeretett volna lenni, de erre alkalmatlan volt, rokkantnyugdíjazták, sokáig albérletben lakott, húsz éven át ruhát varrt feketén, félrerakta a pénzt, szórakozásra, utazásra nem költött, és negyvenöt éves korára lett egy saját garzonja. Hümmögtem, mire a végére ért. Közben úgy tettem, mintha jegyzetelnék.

Majd azt kérdezte váratlanul, minden átmenet nélkül, hogy mit gondolok a külsőségekről. Fontosabb-e egy nő külseje, mint a lelke? Egy férfi képes-e szeretni egy nőt a lelkéért, és semmi másért? Mit gondol erről? Mondja meg őszintén.

Jaj, nyögtem gondolatban. Kínosan éreztem magam. Az ilyen kérdésekre nem lehet válaszolni. Mégis sokszor hazudtam már nőknek, és emiatt már sokszor szégyelltem magam. Kinéztem az ablakon, bámultam az eltökélten zuhogó esőt, s fohászkodtam, hogy a nő ezt a dolgot a lélekkel ne forszírozza tovább. Gondolkodtam, hogyan vezessem elő neki, hogy lassan mennék. Attól, ha az ember őszinte, még nem biztos, hogy igaza van, dünnyögtem, s igyekeztem okos képet vágni. Fölnevetett, s legyintett: ó, hiszen maga is csak mellébeszél! Az írásait olvasva többet gondoltam magáról. Erre azért nyeltem egy nagyot.

Kuncogott a zavaromon, jobban ismerte a férfi akat, mint én. Azt mondta, hogy nőként ő már idézőjelbe tette magát. Néztem rá értetlenül, mire kissé följebb húzta a blúzát, s megmutatta a tetoválásait. A bal veséje fölött volt az idézőjel két alsó szára, a jobb melle fölött pedig a felső kettő. Jaj, nyögtem. Nem számít, hogy egy hazugsággal több leszek, vagy kevesebb, mondta, felőlem hazudhat is, csak mondjon valamit végre.