Még úszkálok odalenn, mikor K.-t, aki egy vidéki városkában forgatott, s indulván haza, elrontja az átkelést a zebrán, bekísérik a csendőrségre. E helyütt honfoglalás kori hagyomány, hogy zenére kell átkelni az úttesten, van egy koreográfi a, amit a helyiek az anyatejjel szívnak magukba, s aki ezt rosszul hajtja végre, hajdan derest, ma fogdabüntetést kap.

K. odaadja a papírjait, melyeken csak kacag a csendőrparancsnok, amint azon is, hogy K.-nak családja és számos gyereke van. Kegyednek szerintem egy szakadt kis kurvának tetszik inkább lenni, mondja, egy kurvicának, aki itt strichel a mi szűkebb pátriánkban, ami nem tilos, ha becsülettel át tud menni az úttesten.

Én nem vagyok helybéli, mondja K.

Az X. államtanácsos-püspök úr se helybéli, mégse rontja el az ilyesmit, feleli váratlanul a csendőrparancsnok.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA

Őt ismerem, mondja reménykedve K., sőt van egy bizonyos rokoni kapcsolatunk is, nem közeli, de van. A csendőr hosszan, megsemmisítően cöccög, hogy na, ezt be tetszhetik bizonyítani, mert két nap múlva X. erre fog járni, szabadtéri fellépése lesz őnáluk, nem először.

És én addig? Addig én maradjak itt, kérdi K. Hát, mondja a csendőr, mi habókra nem rabosítunk le senkit. De legalább hol van itt térerő, erősködik K., mert neki telefonálni kell. Errefele nincs térerő, azzal mink nem teljesen élünk, mondja a csendőr. Nem kell, na, ez a kollektív tapasztalat. És akkor hogy telefonálnak? Van a Fülke-templomnál egy készülék, akinek sürgős, használja. Nekünk, kincstáriaknak itt a tókivóki, meg a galamb-mail, a többi az X. államtanácsos úrral üzen a szeretteinek, rövidebben szóba, hosszabban írásba.

És X. bácsi ezt mind megjegyzi, kérdi önkéntelenül K.

Meg, még nem volt panasz, hogy nem, feleli a csendőr, de ezen a bácsizáson elgondolkozik. Végül megkérdi K.-t, ugyan, nem csinálná-e meg azt a kis átkelést rendesen. Aztán isten bizony nem is látták egymást. Akár itt az irodában, ő elfütyüli a zenét, K. pedig, színésznő létére, mert csendőr is néz ám tévét, lejt egy kicsit föl-le, oszt mehet is, a HÉV-vel még pont eléri a spliti kompot.

K.-t nem sokkal később a tetőteraszon, ellenfényben mutatja a film, integet, alighanem valamit kiabál, de nem értem, épp jövök ki a vízből, a hangját elkapja a szél, s viszi, talán napokig. Nyaralókomplexumunknak saját, bástyaékítményes strandja van, nem csoda, hisz egyrészt a magyar Parlamentre, másrészt a lillafüredi Palotaszállóra emlékeztet. Haragosan kék, viszonylag hosszú és keskeny tengeröböl mélyén, kopár hegyek karéjában fekszik, álmodtam már Trabantubai-öbölnek is.

Akár egy szélcsatornában, megiramodik a levegő, s a tenger delfinoroszlánjai úgy dübörögnek sziklás partunk felé, mint valami poszeidoni bowlingpálya fehér golyói. Villogó, operai fényeket gerjeszt a késő délután, elmosott fűzők, szétbagózott fogak világítanak így, mint e sárgarózsaszín sziklák, melyeket tízezer éve ver a legfiatalabb tengerek egyike, az Adria.

Belülről egymásba szakadt szállodák, alig téliesített panziók, báltermek, grófi padlások, királyi konyhák változékony szövevénye ez a ház. Lakjuk, de csak az ideiglenessége, a birtokolhatatlansága a miénk, a nagy és gazdagon rétegzett társaságé, ahová tartozunk, s aminek, minél inkább sötétedik, annál véglegesebb része vagyunk.

Valami különösen nagy mulatság készül, K. farkasalmás homárt konfitál a hatalmas, estére megéledő konyhában. A terem közepén megmegrándul a rézkád a nagy octopussal, én a kisebb, virulens polipokat rendezgetem, ha ügyetlen vagyok, vállig beszívják a karom, győzök kiszabadulni sokkolóval, gumikalapáccsal.

Lobognak a gázégők, mégis fázom. Nemrég tereltük fel a gyerekeket a partról, kacagva kapkodtuk a lábunkat a hullámoktól el-elborított betonstégen, s valami makacs nyár-dac okán nem akartunk tudomást venni arról, hogy milyen különösen, beretválisan hideg a tenger.

Pedig főszezon van, ha a vége is. K.-t, napokkal előző távolléte után, a Szent István-napi ünnepségek miatt hívja Pestre ottani lakásunk házbizalmija, méghozzá sürgősen. Mire a nagy octopus megsül, reméli, visszaér, mondja, s hogy mutassam meg neki, melyik lift megy innen egyenesen a Deák térre, én régebben ismerem ezt a házat, mint ő. Igaz, mondom, de ő jobban tájékozódik, ami tény, K. két dolgot tud nálam jobban, hogy mi hol van, és minek mi a valódi neve.

Könnyen megtalálja az utat, mert a következő fi lmrészleten már a pesti lakásunkban tüsténkedik. Egy könyörületi lakás, a már megálmodott államtanácsos-püspöké, aki tényleg K. távoli rokonának mondja magát. X. közismert, kitüntetett színházbarát, olykor fel is lép, tán innen támad a kínos nexus, de nincs választásunk, ha lakni akarunk. Egyetlen feltétele van, ne hagyjunk nyomot a lakásban, ha ő bármikor ellenőriz vagy ellenőriztet, ne látsszon, hogy lakik ott valaki. Erőst szeret minket, már csak a hivatása miatt is, de óne zsenánt ránk küldi a csendőrséget, ha bármi kis nyomunkra rálel, oldjuk meg, lakjunk nesztelen.

X. dolgozószobája végképp tabu, s nem csak mert ott áll a faragott székelykapus, japán tévéje. Mégis, a lakásban nem lévén máshol készülék, K. be-beszökik mesét nézni a sok gyerekünkkel. Utána rettegve kutatják a nyomaikat, morzsát, ujjlenyomatot. Egy alkalommal nem tudják lekapcsolni a villanyt, szabályosan beszívja a fal a kapcsolót, én csavarom ki a körtét a foglalatból, hogy le ne bukjunk. A püspök megmondta, kevés szabad idejében az utcáról se rest leselkedni, villany eleve nem éghet, a fény a napból jő és a lélekből, neki ez az elve, mely konvergál a kurzuséval, amelynek kenyerét eszi minden lakó.

A házbizalmi viszont az új időszámítás, a Tanácsos-rendszer dacára egyelőre szövetségesünk. Nagy rajongója K.-nak, úgyhogy rendre az észrevehetetlenségünkről jelent, ha X. kérdezi, mi újság a bérházban, mely egyébként a tulajdona. Ő fogalmazza a hirdetményt is a kapu alatti faliújságra: a Kenyér-show alkalmából a lakók a helikopter, illetve az Ó sole Deo hangjaira, ünnepi öltözékben tartoznak az ablakokban megjelenni, továbbá a nemzetiszínű szalag nem sütendő bele a kenyérbe – városi embernek ez probléma lehet –, hanem utólag kötözendő reá a keresztvetés sorrendjét követve.

Az új kenyeret, amit minden háztartás tartozik a párkányra helyezni, az idén maga X., celebnek se utolsó rokonunk szenteli meg. A tervek szerint helikopteren érkezik, s gumikötélen, a bandzsidzsamping elemeit nem nélkülözve ereszkedik le a belső udvarra.

Amúgy a ház tipikus belvárosi bérház, mióta a nők egymásra licitálva jelentkeznek szülni, sok a gyerek, nagy a zsizsgés, naná, hogy az ünnepre különféle kórusok alakulnak, minimum emeletenként. Ebben a munkában kell, illetve illik K.-nak karvezetőként részt vennie.

A belső udvarra, a biztonság kedvéért, előző éjjel egy nagy, rántott hús alakú, a történelmi Magyarországot imitáló gumiszínpadot hoznak a lakók tudta nélkül, mely felfújva az első emelet magasságáig ér. Mikor K. a kóruspróba után, éjfélkor besurran a lakásunkba, még nincs ott ez az alkotmány, erre esküszik, így másnap maga is áldozatává válik barátnői gonosz tréfájának.

E két barátnő az ünnep reggelén kiáll az ötödik emeleti gangra, s hisztérikusan, egymás szavába vágva bejelenti, nincs mit tenni, elegük van ezekből az ásatag lisztekből, melyektől lepény és kövület lesz az új kenyér, pláne gázsütőben, orosz gázból, s hogy ezen okok eredőjeként a mélybe vetik magukat. Erzsike ne, Jucika ne, sikoltja a tető alatti hangosítópultból a házbizalmi, de ők hajthatatlanok.

E vérfagyasztó jelenet láttán nemcsak K. ájul el, de több gyerek, sőt felnőtt férfi is, csupán az erős idegzetűek látják a korláton áthajolva, hogy tréfa az egész, ha erős is, s hogy pár másodperc múltán a barátnők kéz a kézben, békésen rugóznak föl-le a sülő kenyér ünnepi illatában. Igaz, ami igaz, nehezen tudnak leállni a gumiasztalon, még negyedóra múlva is fel-felbukkan a kissé riadt fejük a második emeleten, K., illetve társaságunk szemmagasságában.

K. bazsalikomot vág és citromfüvet, miközben int a barátnőknek, jöjjenek már, ne szórakozzanak, hisz van dolog, láthatják. A vacsorakészítés egyre orbitálisabb és céltalanabb, mintha a tenger gyümölcseinek jelmezbáljára készülődnének a résztvevők, halkan murrogatnak a szószok, a mártások, úgy látszik, az egész palotáriumot ez a konyha szolgálja ki, s mi nem csupán vendégek, hanem, több relációban, alkalmazottak is vagyunk.

Éjszakára, ha nem is veszünk róla tudomást, egyre aggasztóbb a hullámverés, reszket belé a rózsaszín sziklaoldal, s a ház, amit makacsul felrobbanthatatlannak gondolunk. Mintha földrengés lenne, mintha ágyúval lőnének minket s tenger alól. A gyerekek nem tudnak aludni, rohangálnak a termekben, ahol mindenféle bálok folynak emeleteken, egész épületszárnyakon keresztül. Ha benyit az ember a ragyogó, végtelen toalettekbe, a mozgásérzékelő illatosítók malacés kabócahangon pöfékelnek a levegőbe. A tükrös szálákat halk budoárok, elhagyott lakások hálószobái váltják, nyilván így keveredtünk mi is anno tanácsos rokonunk lakásába.

Éjfél körül elfogy a vörösbor, s mivel a pincékbe rég betört a tenger, indulok, hogy egy bevásárlókocsi chiantit hozzak az Aldiból, ahol a legolcsóbb. Fölfelé kapaszkodom egy ingatag, zárt lépcsőházban, olyan, mint a repülőgépekhez vezető beszállófolyosók, csak meredekebb. Hamarosan egy piros teherliftre akadok, amely fölvisz Melk belvárosába. Itt bevásárolván, elszántan tolok egy zörgő, csilingelő bevásárlókocsit a Hauptstrassén, mely egy rózsaszínű, hoszszan felfele tartó ösvényben folytatódik.

A keskeny szurdikokban, a márványgöcsörtökön lassan, nehezen haladok a kocsival. Mikorra belátom az egész tajtékzó öblöt, az immár lakatlan, keskeny végét is a felhúzott ínyű sziklákkal, épp kél a nap. Legalábbis a filmen, ami már futna is vissza önmagába, mikor elszakad. A hosszú, fényes csattogására ébredek, én is, K. is.