Sok volt ez a két óra nyelvből is, tanárból is, kivált az utóbbiból. A tanárnak – C. Mihálynak, Rákosi Mátyás egykori, rutén származású, a magyart erős akcentussal beszélő tolmácsának, ki élete végén megbolondult – az orosz irodalomhoz kevés köze volt, egyszóval az általa művelt népboldogítás kizárólag a nyelvre szorítkozott, nem éppen magas fokon.

Ezen felül C. erősen balos nézeteket vallott, a gyanús származású (deklasszált értelmiségi ősökkel dicsekvő) diákokat utálta, minden bokorban ellenséget gyanított, s két évvel korábban prímszerepet vitt abban, hogy egyik kollégáját, bizonyos dr. Antall Józsefet a Toldyból eltávolítsák, érettségiző osztályát meg egyéves egyetemi felvételi „moratóriummal” sújtsák.

Engem viszont szeretett, mert talán a legjobb „oroszos” voltam az osztályban. E szepegve előadott vallomásomnak a továbbiak ellene mondanak majd.

Történt ugyanis, hogy a III/B négy kiválósága reggelente a Toldy tövében, a belbudai Batthyány és Fazekas utca sarkán találkozott, s ama keddi napokon rendre azt mérlegelte, nem volna-e jobb „kihagyni” C. két orosz óráját, s helyette fölmenni a Várba, ugrálni egyet a Halászbástya alatt, s közben elszívni jó pár cigit. Az a jámbor olvasó, ki úgy találja, hogy négy eset közül háromban a négyfős tanács a dupla orosz óra mellőzése mellett döntött, az nyert.

A szereplők nem érdektelenek. A konzíliumban helyet foglalt Petri György, a későbbi Kossuth-díjas költő (barátom már az általánosból); G. Róbert, aki később egy jelentős kereskedelmi bankban csinált karriert, de előbb a lánya keresztapjává fogadott engem; F. Péter, ki hozzám hasonlóan az újságírást választotta hivatásul, s több ciklusban szolgálta az MTI-t külföldi tudósítóként; végül jómagam. Megpróbáltuk bevonni az iskolakerülő összeesküvésbe Papp Zsoltot, a magyar filozófia és szociológia későbbi, óriási tehetségű művelőjét – az ÉS olvasói éveken keresztül gyönyörködhettek írásaiban, ám a 80-as években még nem volt divat, hogy valakit egy társadalomtudományi intézetből „médiafilozófuskodás” ürügyén rúgjanak ki –, de ez kilátástalan vállalkozásnak bizonyult. Papp, aki a Varsányi Irén utca felől közeledett felénk, mindig elhárította próbálkozásainkat, tudniillik afféle csupa ötös éltanuló volt, és a világ minden kincséért sem vetemedett volna olyan gazságra, hogy tanórák helyett a Vár alatt sétálgasson.

Ami történetesen Petrinek és nekem nem volt egészen veszélytelen vállalkozás, mert akkor és a megelőző években közösen „zrínyiztünk”. Ez abban állott, hogy Zrínyi Miklós kirohanásának mintájára fizetés előtt távoztunk suttyomban várbéli éttermekből, s a megkárosítottak akár ránk is akadhattak, fel is ismerhettek volna bennünket azokon a keddi délelőttökön. A „zrínyizés” Petri szóleleménye volt, ketten csináltuk, ő volt a módszer atyja. Vécére menetelt mímelve először ő tűnt el a kertvendéglőből, majd amikor a pincér eltűnt a konyha előterében, követtem a példáját, de már rohanva, s a klozettot elkerülve. Petri akkortájt már írt verseket, de csak a Toldy lapjába, a nyilvánosság szeme elől rangrejtve.

A hajdani kvintettből Papp és Petri már nem él, Robi és én megvagyunk, F. Péter most halt meg, 67 évesen, magányosan, alighanem soha ki nem gyógyulva súlyos alkoholizmusából. El kell számolnom magammal – őmiatta. Küzdök azzal a képzettel –most hátulról rám üvöltenek: kényszerképzet! –, hogy valamilyen fokon részem van legalább másfél évtizedet átívelő, feltartóztathatatlan hullásában.

Petrihez, Papphoz, Robihoz intim, családi jó viszony fűzött évtizedeken át, Péterhez talán még az említetteknél is intimebb. Segítettem neki, hogy egy nagyon könnyű fajsúlyú diplomával a zsebében bekerüljön az MTI-be, ahonnan is kikerült spanyol nyelvterületre tudósítónak kétszer is. Kubából nagyon jó dolgokat írogatott, Spanyolországból kevésbé. Közben elég különös személyiségváltozáson ment keresztül. Elvett egy nagyon aranyos, értelmes és tehetséges (kis)polgárlányt, kinek a családja beszippantotta. Őt, a világ bohémjét, aki élete legszebb, iszonyú rendetlenségben leélt éveit M. Anna színésznő oldalán töltötte, aszexuálisan némiképp túlfűtött szerelemben – nos őt a feleség családja megtanította takarékosan és számító módon élni. Finoman szólva is meghökkentem, amikor előadásokat kezdett tartani nekem arról, hogy okos ember csak Trabanttal jár (volt pénze drágábbra), mert azon ennyit meg enynyit lehet spórolni; vett aztán egy kis szőlőt az apósával, s kezdte a sajátját inni, nehogy boltba kelljen járnia az általa egyébként módfelett kedvelt nedűért. Mindez kis baj lett volna csak, ha önnön életmódját nem állítja követendő példa gyanánt énelébem, s nem érezteti, hogy egy elfajzott életmódról ő maga áttért a tisztességesre, érdemes volna követnem. Házat is két kézzel épített magának, szépet, nagyot, tisztát, apósával karöltve: azt is etalonként népszerűsítette az ilyesmire alkalmatlanok (mint például jómagam) előtt. Afféle protestáns etika szerint kezdett élni, ami önmagában nem lett volna tragédia, csakhogy nem illett hozzá, a természetétől eleve idegen volt. Én akkor szerettem őt, amikor jó sok évvel korábban megállt a kés a levegőben az ő – szüleinél levő – diákszobájában a kimosatlan harisnyák bűze és a jövő-menő lányok illata miatt.

A haszonelvű élet és a késői Kádár kor szerzési ethosza – lásd még Rózsa János Csók, anyu c. filmjét –, melyet nem tudom, hogy a jóistenben tudottmagáévá tenni, anynyira hatalmába kerítette, hogy a 90-es évek elején, külföldről visszatérve megörvendeztetett engem egy hírrel: elszegődött külpolitikai rovatvezetőnek a frissen alakult, magát nyíltan jobboldalinak valló napilaphoz.

„Öregem, piacgazdaság van, és ők fizetik a legtöbbet”, fűzte hozzá oktató, önfelmentő magyarázatként. Erre engem – ismervén korábbi politikai nézetei mibenlétét és minőségét – valami egészen istentelen düh fogott el. Olyat mondtam neki, amit később megbántam. Körülbelül ezt: tudósítónak se voltál jó, újságírónak se, arra pedig, hogy egy napilapnál rovatvezető légy, végképp alkalmatlan vagy. És lecsaptam a telefont. Amúgy ördögöm volt, mert a szóban forgó laptól hónapok múltán – vagy szakmai alkalmatlanság, vagy politikai nézetkülönbségek, vagy mindkettő miatt – kirúgták, s onnantól kezdve tengett-lengett a világban. Írására egyre sem emlékszem, a rádiónál dolgozott, egyre méltatlanabb beosztásokban. Többre lett volna jogosult, intelligensebb, műveltebb volt annál, mint amit ott – majdhogynem kegyelemből – elért. Fogalmazzunk ekképp: áldozata lett egy történelmi ficamnak (a kifejezés közös barátunktól, osztálytársunktól, Antall egykori titkárságvezetőjétől, Sz. Andrástól származik), nem egyedüliként. Házasélete összeomlott, elég cudarul jött ki a válásból, gyerekei, amenynyire tudom, megutálták és szóba se álltak vele talán évekig.

Akkor már sokat ivott, kegyetlenül sokat. Emlékszem, egyszer az autóm üvegén át láttam a Bródy Sándor utcában a rádió felé lépkedni: az idült alkoholisták félre nem ismerhető mozgását véltem fölfedezni rajta.

Szörnyűségesen éreztem magam. Akkor kerestem megint a társaságát, amikor Petri Gyuri meghalt.

Egy Budapesttől 30-40 kilométerre levő házban lakott, tökegyedül, bár azt mondta, van barátnője, gondozója. Ez nem látszott az otthonán. Mindenesetre vele és Robival együtt autóztunk le Dunaalmásra, hogy ott legyünk Gyuri temetésén. Ennek végeztével magára hagytuk, s onnantól kezdve tíz éven át hiába hívtuk érettségi találkozóra, bármilyen összejövetelre, soha nem jött el. Illetve: egyszer eljött, nem ivott egy kortyot se, látszott is a hangulatán, hogy intermezzóban van. Az italtól nem tudott szabadulni, legföljebb szüneteket tartott, ami persze kedvetlenné, szótlanná és unalmassá tette, holott hajdanán ő röhögtette az osztályt.

Ugyanabból a házból vitték tüdőelégtelenség miatt intenzív osztályra, immár menthetetlen állapotban, ahol Robival utoljára láttuk. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha én, mint igazán legbensőbb jó barátja, segítője, bizalmasa, szerelmeinek megélője, egyszersmind olyasvalaki, akiben mindig is hitt, nem mondom neki politikai pálfordulása idején azt, amit mondtam, akkor nem köt végleges, felbonthatatlan frigyet az alkohollal. Abba menekült, sejtvén, hogy igazam van, és én csak a pofájába vágom, amit ő is tudott. Rájött, hogy hazudott önmagának,miként egyébként annyian teszszük, megállíthatatlanul. Lehet aztán a nap végén az is, hogy húsz év típusos szara rakódott a lelkére, amikor távozott. Nem tudom. Azt azonban igen, hogy én sok-sok emberről gondoltam sokkal rosszabbat, mint őróla, és egyiknek sem mondtam – puszta tapintatból – egy szót se, csak neki. Sírja fölött ezért meg a közös ifjúságunk elveszte miatt hullajtok könnyet, nem egyet, sokat.