Marokkó
A ripácsás postásné egyébként rendre olyan óvatosan köszönt vissza a kapuban, mintha szavak által is fertőződni lehetne, és az alagsori öregasszony az egész ház tisztaságát veszélyeztetné, akárcsak a falat lehugyozó kandúrok, vagy a derékig felkúszó salétrom. Meg is lepődött, amikor egyik délután kirittyentve látta elvonulni otthonról a nénit, aki még egy hajhálót is a fejére bigygyesztett, és kétszer is ráfordította a zárban a kulcsot: a postásné el nem tudta képzelni, hová igyekszik, hiszen a sarki boltnál nem volt szokása messzebb menni. Nem is a Tanácsra igyekezett, oda hónap elején szokott, és olyankor vitte magával a hóna alatt az összes hivatalos papírját egy régi, összefirkált iskolai műbőr dossziéban.
A néni valóban nem a Tanácshoz igyekezett. Azzal volt megbízva, hogy hozza el az unokáját az óvodából, de előtte húzzon rendes cipőt, öltözzön már fel normálisan, aztán várjon türelmesen, ameddig valaki haza nem ér. Igen, bólogattak a szülők, akkor is, ha már sötét van. Az óvodai terembe lehetőleg ne menjen be, az óvónőkkel ne társalogjon, a szülőkkel pláne ne. A gyereknek elmagyarázták, hogy kivételesen a nagyika megy érte, ezért előre fel kell vennie a cipőjét, és ha nem tudja bekötni, kérjen meg valakit, csak aztán menjen ki az előtérbe, a nagyika majd ott fog neki integetni, ahol a kispadok meg a kabátok vannak.
A nagymamának gőze nem volt, mikor van délután négy óra. Fél háromra már az óvodához ért, elszántan benyitott a rácsos kapun. Csodálkozott, hogy sehol nem zsibonganak gyerekek, mert otthon nála, a környéken szintén volt egy óvoda, de ottan mindig rajcsúroztak. Felment a klórszagú lépcsőn, végigslattyogott a linóleumon és elment balra, ahogy elmagyarázták neki, a napocska jelű ajtóig. Ekkor nézett csak le a lábára, és jött rá, hogy mégiscsak elfelejtett cipőt húzni, papucsban jött. Pedig a cipő direkt meg lett mondva. – Hát szarok én tirátok – mondta ki hangosan és benyitott.
A félhomályos teremben kinyitható ágyakon aludtak a kicsik. Némelyik apróságmár fölkelt, álmosan üldögélt,mások az ujjukat cumizva pislogtak a pokróc alól. Az öregasszony nem tudta, melyik lehet az ő onokája a sok egyforma kis fej közül. Beljebb ment, meglátott két pakoló dadust. A hosszú hajúhoz lépett, megmondta gyerek nevét. Egy kicsit hangosra sikeredett a belépő, mert valamelyik alvó csöppség felsírt. A dadus végigmérte a jövevényt, aztán az egyik ágyra mutatott a sarokban. A néni hangosan lelkendezni kezdett, hogy jaj, hát hogy alszik az én édes szentem, eszem a zúzáját, zabálom a kis szivit neki. A műsorra a többi alvó napocska-csoportos is fészkelődni kezdett, az unoka meg álmosan felült a csővázas ágyon és már vette is a cipőjét. Az óvónő azt mondta, a picik még nem uzsonnáztak, mire a nagymama rávágta, hogy senki se csináljon itten problémát, elviszi ő azt az ozsonnát, hát hol az ozsonna, milyen fáin kis helyük van ezeknek, és már borított is egymásra két kenyeret a piros műanyag tálcáról. Közben visszaért a két gyanakvó dadus, akik elkezdték összecsukni és rakásba tenni a csővázas ágyakat, de fél szemüket végig a látogatón tartották.
A lépcsőházban a nagymama beleharapott a kenyérbe, aztán a gyerek elé tartotta, hogy harapjon ő is. A kislány nem kért, mire a néni ha nem eszöl, há’ nem eszöl felkiáltással begyűrte a szájába maradékot és letörölte a kézfejével a lekvárt.
Hazaérve gyalog ment fel a gyerekkel a nyolcadikra, mert a liftet ki nem állhatta. A lakásba érve szinte azonnal a kanapéra heveredett és fújtatott, mint akinek nehéz terhet kellett idáig cipelnie.
Nem tudni, mikor ocsúdhatott fel, valószínűleg elég későn, de az biztos, hogy mire a szülők tizenegykor megérkeztek, rég nem volt ott. Amikor felébredt, látta, hogy odakint sötét van, és eszébe jutott az akvárium. A halakat évtizedek óta ilyenkor, napszállta után etette meg, úgyhogy gyorsan összecihelődött: nem volt már ereje végiggondolni, vajon mi a bánatos nyavalyát csinálhat ő ilyenkor a lányáék lakásában. Ilyen késő este ő már mindig az algás, derengő víz előtt szokott álldigálni és dünnyögve adagolni a szárított bolhát az elősereglő halaknak. A rá bízott unokáról, mivel az épp nem volt szem előtt, tökéletesen elfelejtkezett.
A lépcsőházban valami csoda folytán még eszébe villant, hogy a kulcsot a levélszekrénybe kell bedobnia, de a lakásban hagyott gyerek egész egyszerűen kívül esett az észben tartható feladatok körén.
A szülők később az óvónőktől tudták meg, hogy a kislány már háromkor távozott a nagyszülővel, arra a kérdésre pedig, hogy tapasztaltak-e valami szokatlant, a kék köpenyes dadusok csak vonogatták húsos vállukat. Ami azt illeti, az egész néni, úgy ahogy van, kissé szokatlan volt, de hát mit lehet erre mondani.
A kislány, amikor észrevette, hogy egyedül maradt a lakásban, kutakodni kezdett a konyhában. Egyáltalán nem volt megijedve, hiszen otthon volt. A konyhaszekrény elé húzott egy hokedlit, és száraztésztákat vett elő. A tészták kicsúsztak a zacskóból, szétszóródtak a földön. A spagetti kupaca éppen olyan volt, mint az óvodai türelemjáték, amit a kislány sose értett. Titokzatos neve volt, Marokkó. A színes végű pálcákat az óvónők szerint úgy kellett volna elemelni a kupacból, hogy a többi nemozduljon el. A Gabi néni meg a Bella néni legalábbis folyton ezt magyarázták, de a játéknak így semmi értelme sem volt. Ő inkább ábrákat szeretett kirakni a földön, jeleket, amikre aztán a többiek ráléptek.
Most is ezt találta ki, hogy addig akkor csinál képeket, el lesz vele, amíg nem jönnek. A száraztésztákat darabkákra lehetett törögetni, így könnyebben tudott ágakat illeszteni a fákra, meg mindenféle apró részletet kirakni. Ilyet aMarokkóval nem lehetett.
A szülők se aznap este, se később nem fogták fel, hogy amikor megérkeztek, a gyerek nem azért sírt, mert félt egyedül, hanem azért, mert ők végiggyalogoltak az összes, gonddal elkészített képen. Pont, mint az óvodában a többiek, le se pillantva. Összetaposták a tésztából készült házat, kerítést, családot, szekeret, mindent. Még csak le se pillantottak a lábuk elé. Ropogott a száraz spagetti az előszoba padlóján.
Amikor Bella néni legközelebb a kisasztalhoz telepedve újra, sokadszorra is megmutatta a gyerekeknek, hogy hogy kell eljárni a Marokkó-pálcikákkal, a kislány engedelmesen, két ujjal leemelt egyet a kupac tetejéről. Közönyösen pislogott csak a fojtott indulattal kimondott dicséretre: – Látod, látod, hát tudsz te szépen is játszani, ha akarsz.
