Kentaurbeszéd kisebbségben
A hátuk mögött a tragédia szakadéka, előttük az illúziók csalképei. A kettővel egyszerre kellett küszködni, ifjan, ártatlanul, az előző nemzedékek tapasztalatai nélkül, mert azok a semmibe vesztek, vagy pedig ideológiailag gyanúsak lettek, tehát naivan kellett új alapokat építeni. Ezek az élmények visszhangzottak bennem az osztálytalálkozón, részben azért is, mert az utóbbi években többször hallottam a verdiktet, hogy a vajdasági/délvidéki magyarok egy tál lencséért eladták a nemzeti identitásukat, élvezték a jugoszlávság csapdáját és a „jóléti szocializmus” rabságát.
Éppen hallgattam különös kíváncsisággal a személyes vallomásokat, beszámolókat. Iparosok, szakmunkások, pedagógusok, orvosok, mondták el életük történetét. Fokozatosan kirajzolódott egy kép, amely bizonyára nemigen különbözik a vajdasági magyarok átlagának képétől. A sanyarú ötvenes évek utáni hatvanas években megnyílt a lehetőség a gyarapodásra.
Egyre-másra nyíltak az újmunkahelyek, az állam a „zöld tervvel” támogatta a mezőgazdaságot, a magyar földművesek traktort és kombájnt vásároltak, megjelentek a színen a magyar gazdák és a bérlők, akiknek már nem volt szükségük annyi napszámosra, hiszen a gépek pótolták őket. Ha a magyar falvakban éppen kellettek a napszámosok, akkor érkeztek a dél-szerbiai szerb és a koszovói albán idénymunkások. Ezt érdemes feljegyezni, hiszen illik tudni, hogy a délvidéki magyarok Trianon előtt, számarányukhoz mérten, a legnagyobb számban nincstelenek, béresek és szolgák voltak. Most a falusi magyar kétkezi munkások a városokban találtak munkalehetőségre. Az apák nemcsak felújították a régi házukat, hanem a fiaiknak is újakat építettek.
Időközben megnyíltak az országhatárok, a jugoszláviai polgárok, így a magyarok is, Nyugaton, főleg Németországban és Ausztriában vállaltak munkát. Osztálytársaimnak legalább egyharmada hosszabb vagy rövidebb időt töltött el vendégmunkásként Európában. Főleg szakmunkásokról és iparosokról van szó.
Elmentek, de óriási többségük visszatért. Voltak, akik csak nyugdíjaztatásuk után tértek haza, de voltak olyanok is, akik rögtön visszatértek, amint kellő tőkére tettek szert, amit itthon okosan befektettek, modern műhelyeket nyitottak, és jól ment az üzlet. Odakinn megismerkedtek az új technológiával, ezért a modernizációs trendeket követő vállalatokban szívesen alkalmazták őket. Biztosra vehető azonban, hogy a vendégmunkáskorszak is hozzájárult a vajdasági magyarság gyarapodásához.
Ebben a korszakban a magyarok gyarapodva maradtak magyarok! Azok maradtak, mert az identitás megőrzése és a hétköznapi életminőségek nem váltak el egymástól, egyik sem volt túl harsány, ezért olyan immunitás jött létre, aminek köszönve a vajdasági magyarság óriási többsége szülőföldjén maradt a balkáni háborúk idején is.
Manapság azonban új helyzet adódott. A jóléti rabságnak se híre, se hamva. Most a pauperizálódó magyarság nemzeti identitását tematizálják, sokkal jobban, mint a pauperizálódását. Az elvándorlás is más jellegű. Egykor a kisebbségi magyarok ideig lenesen Németországba távoztak – dolgozni és gyarapodni. A kilencvenes években lejátszódó és ma is tartó áttelepüléstörténetek is különböznek a vendégmunkás-történetektől. A két történet kétféle magatartásmodellt jelképez. A vendégmunkások között a szegényebb rétegek, a szakmunkások, az iparosok s a hozzájuk párosuló technikai értelmisé giek voltak többségben, tőkét hoztak a kisebbségi közösségbe, annak gazdasági fellendülését segítették elő.
A mostani áttelepülők módosabbak – 1918-ban vagy 1944-ben is így volt –, ám ők a kisebbségi közösség tőkeelszegényedését idézik elő. A vendégmunkások óriási többsége visszatért szülőföldjére, az anyaországba áttelepültek óriási többsége nem. Ugyanakkor az új politikai elitnek nem sikerült elérnie, hogy a kisebbségi oktatás, kultúra,média alapvetőműködését a szerb állam biztosítsa, tehát Magyarország fedezi az ilyenfajta minimális szükségletek jelentős részét. Nem a többletet, hanem a minimumot egészíti ki. A mindenkori magyar kormány az identitásvédelmi tervezeteket természetesen támogatta és támogatja ma is. Mindez logikus, de a mai világban az identitásvédelem sokkal komplexebb, kiterjed a munka világára, a kisebbségek részvételére az ország gazdasági és kulturális elitjének tevékenységében, a helyi szubkultúrák művelésében, tehát azokon a területeken is fontos szerepet játszik, amelyeket a törvény nem szabályoz, és nem is szabályozhat. Ez már szellemi kérdés, az elismerésért folytatott küzdelem formája. A munka világa és az identitásvédelem közötti növekvő távolság azonban vagy sajátos kisebbségi „kentaurságot”, vagy pedig kétféle retorikát szül. Az egyik az ünnepi-nemzeti, a másik pedig a mindennapi.
Az elsőt, az ünnepit, főleg az anyaországi alapítványfüggő réteg szorgalmazza, a másikat a munka világában élő kisebbségi polgár gyakorolja. Az első viszonylag biztos anyagi forrásokra számíthat, a második pedig ki van téve a mindennapi kockázatoknak. Az első csoport a nemzeti kultúrát, a nemzeti identitást hermetikus világban képzeli el, úgy is éli meg, úgy is értelmezi, a második pedig ki van téve a valóságos és komplex rendszerek hatásának. Ebben az esetben vagy elsajátítja, feldolgozza, magához idomítja az „idegent”, vagy pedig átengedi magát neki. Az első csoport a munka világában is, de a magánéletében is túlnyomórészt az anyanyelvén kommunikál, a második a magánéletében túlnyomórészt magyarul, viszont a közéletben és a munka világában túlnyomórészt a többségi nyelvén értekezik Ez nemcsak nyelvi kérdés, hanem egymástól eltérő magatartásmodelleket alakít ki. Élete nem egy nagy döntésből áll, a nemzethez való tartozás „mindennapi népszavazás”, amelynek folyamán a szíve és az értelme gyakran perlekedik egymással. Az első a kisebbség elenyésző részét, a másik pedig túlnyomó többségét képezi.
Mindkét álláspontnak van alapja. Kisebbségben a nemzeti hovatartozás sokkal dramatikusabb és fajsúlyosabb kérdés, mint többségben, vagyis az anyaországban. Ugyanakkor számot kell vetni azzal, hogy ez másféle játéktérben zajlik, mint az anyaországi többségi polgárok esetében. Ami az utóbbiak esetében magától értetődő, az a kisebbség esetében tudatos hétköznapi választás. Akkor is dönt, ha nősül, akkor is, ha gyermekét iskolába küldi, vagy újságot vásárol, hiszen felmerül a kérdés: jobban, vagy magyarul tájékozódjon. Naponta válaszút elé kerül, akkor is, ha ennek nincs tudatában. Főleg napjaink ban időszerű jelenség, amikor a nemzeti egység kerül szóba, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy debreceni vagy egy szolnoki polgár pontosan ugyanazokat a tartalmakat értse a nemzeti fogalma alatt, mint egy zombori vagy nagybecskereki. Főleg azokban az esetekben, amikor a hétköznapi élet függvényében értelmezi. Ez esetben mindkét oldalról nagyfokú empátiára van szükség, de a nemzeti uniformizálás mesterséges és meddő igyekezet lenne. Külön bajt okozhat, az említett „alapítványi réteg” hétköznapokból „kimentett” doktrínáját erőltetné a kisebbség többségére, mivel ez ahhoz a meddő nemzeti öncélúsághoz vezet, amitől Fülep Lajos, a zengővárkonyi lelkész óvta a nemzetet.
