Ez a hármas egység Donáth nagy nemzeti egység gondolatának illusztrációja: a szocialista baloldal a megnyomorított munkások érdekében, a népi írók a paraszti nyomor ellenében, végül a polgári radikális szellem a fasizálódással szemben – a Horthy-korszakban kialakult paradigma a Kádár-korszak ellenzékében is továbbélt. Ez határozta meg a Bibó-emlékkönyv szerzőinek kiválasztását (bár Andrásfalvy etnicista nemzetfelfogása már akkor kizárta a kötet szereplői nek jó részét) ésMonor meghívottjainak névsorát, azaz a liberális kapitalizmusnak már akkor hadat üzenő Csurka és a piacgazdaság mellett érvelő reformközgazdászok, a (Nyugat-ellenes) szellemi honvédelmet sürgető népiek és a liberális demokráciát idealizáló emberjogi aktivisták közös szerepvállalását.

Tudjuk, ez az antikádárista egységfront Lakitelek kirekesztő szellemiségével végetért, ami nem is lett volna baj, ha mindkét (a demokratikus szocialistákat is ideszámítva mindhárom) politikai irányzat természetesnek tekintette volna a politikai pluralizmus, magyarán a többpártrendszer perspektíváját. Ám tudjuk, nem ez történt, mert a „nemzeti egység” egyik oldala (ma egyértelműen a jobb oldal) a nemzet kizárólagos képviselőjeként határozta meg magát, „kidefiniálván” a nemzetből a szocialistát és a szabadelvűt, hazaárulásként határozván meg az emberi jogok védelmét.

Hol hibázott – hibázott-e egyáltalán – Donáth Ferenc, midőn haláláig (az 1986-os, a 30. évfordulóra tervezett konferencia szervezéséig) hitt a nemzet olyan egységében, mely kizárja – vagy legalábbis feleslegessé teszi – a sokféleséget természetes módon megjelenítő plurális politikai intézményrendszert? Alapélménye 1956 eufóriája, midőn az „aki magyar, velünk tart” jelszava éppen hogy nem a kirekesztés, hanem a mindenkit (jó az ÁVH-s gyilkosok kivételével majdnem mindenkit) felölelő lelkesedés, az igazi nemzetegyesítés megnyilvánulása: „Az előtérben álló fő politikai követelések – az ország függetlensége, a szabadságjogok helyreállítása és a többpártrendszerre való visszatérés – ideiglenesen egyesítették az ország lakosságát, és ez az egyetértés nagy erőt és lendületet adott a mozgalomnak.” (Bibó István és a magyar demokrácia alapkérdése, 240. o.) Arra, hogy az ország függetlenségének kivívása (vagy megkapása) után némelyek a szabadságjogokkal szembeni nemzeti függetlenségi harcot hirdetik meg, nem gondolhatott.

Ahogy a Donáth temetésén „az egész magyar parasztságot” a sírhant mellől hiányoló Dénes Jánosról sem hihettem, hogy néhány év elteltével a többpárti demokráciát romboló parlamenti szónok lesz. Mert ilyen nemzeti egység, ahogy Donáth is írta, csak „ideiglenesen”, nagy nyomás ellenében jöhet létre. November 4. nélkül a Corvin köziek és a Tűzoltó utcaiak, Pongrácz Gergely követői és Angyal István hívei egymást lövik, ahogy Monor után alig öt esztendővel a találkozó résztvevői is, szerencsére csak a szavak mérgezett nyilaival.

Ahogy Donáth Ferenc másik nagy ideálja (illúziója?) a közvetlen, a részvételi demokrácia parlamentáris-képviseleti rendszert felülmúló történelmi teljesítménye is inkább egy ritka, kivételes állapot, semmint a normális, hétköznapi demokrácia működési modellje. 1945, a földosztás lelkesítő élménye, az önmaguknak törvényt adó paraszti önkormányzatiság eszménye – vagy eszményesített emléke – mindvégig meghatározó élménye volt Donáth Ferencnek: „Micsoda lelkesedésnek voltunk tanúi a felosztott nagybirtokosföldeken azután, hogy a föld művelője tulajdonos dolgozó lett! És nemcsak a földeken tettek csodát, de a közös ügyek intézésében is… A jövőjükbe vetett hitük és igényük, hogy sorsukat maguk irányítsák, társadalmi emelkedésüket bizonyító helyfoglalásul a demokrácia intézményeiben adott nekik erőt ehhez.” (Töredékek az 1956-os magyar forradalomról, Donát Ferenc: A Márciusi Fronttól Monorig, Századvég, 1992, 134. o.) Hogy hat évig sem tartott az új tulajdonosoknak a demokratikus intézményrendszerben is bebiztosított, történelmi elégtételnek tekinthető hatalomátvétele, az köztudott, és a közvetlen demokráciának – még a képviseleti rendszernél is kiszolgáltatottabb – törékenységét bizonyítja. Ahogy Donáth másik meghatározó élménye, az ’56-os munkástanácsok sorsa is, melynek kudarcát azonban nem 1956 novembere, azaz a szovjet megszállás szörnyűsége, hanem 1990 márciusa, azaz a szabad választások eredménye tette teljessé. A munkásönkormányzat ideálját nem a tankok zúzták szét, hanem az a tény, hogy egyetlen politikai párt sem volt, mely ezen eszményt akárcsak megemlítette volna, ha nem is politikai céljai, de legalább történelmi előzményei között.

Talán éppen Donáth Ferenc történelmi értékelése – meglehet túlértékelése – adhat magyarázatot erre a sokatmondó hallgatásra. „Ahhoz, hogy a gyár a munkásoké legyen, az kell, hogy az államot a civil társadalom autonóm szerveinek és képviseleteinek irányítása alá helyezzék. Amire 1956-ban törekedtek, az a civil társadalom felszabadítása. A megyei, kerületi munkástanácsok létrehozásában és programjában egyértelműen kifejezésre jut az a felismerés, hogy a hatalmi viszonyok megváltoztatásában nem maradhatnak meg a gyárak falai között.” (Töredékek az 1956-os magyar forradalomról, id. mű, 136. o.) Sokat vitatkoztunk Donáthtal a képviseleti rendszer és a direkt demokrácia viszonyáról. Én, mint „doktrinér” liberális a parlamentáris váltógazdaság, a liberális-pluralista intézményrendszer feltétlen híve nem mindig osztottam a közvetlen-részvételi demokráciához fűződő, történelmi élményeken alapuló illúzióit, tudván, hogy autentikus paraszti, sőt néha munkásközösségek is képesek olyan előítéletes, kirekesztő döntések direkt demokratikus meghozatalára, mint a „leszerepelt” úri osztályok, sőt a kettő – demokratikus intézményrendszer híján – veszedelmes elegyet hozhat létre a fasizmustól a nemzetiszocializmusig. Ámmanapság, midőn az alkotmányos garanciák, a liberális demokrácia intézményrendszerének tragikus – mert a parlamenti többségre támaszkodó – meggyengítésének vagyunk tanúi, talán újra kellene gondolnunk az ’56-osok szellemi örökségét, a „civil társadalom felszabadításának” akár extraparlamentáris eszközeit illetően.

A családi album képei