Stratégia ludaknak
Ebben a pillanatban egyértelmű, hogy a Fidesz a mostani javaslatával saját magának kedvezne. Ám három év múlva, mikor használni kell az új választási jogszabályt, már egy másik pillanat lesz.
A Fidesz vezetői tavaly óta gondolkodnak a választási rendszer módosításának irányán. A változtatás elkerülhetetlen, hiszen 2010-ben alkotmányba iktatták a parlament létszámának csökkentését: új létszámhoz új módszer kell.
A 2010 májusában a Ház elé terjesztett fideszes választásitörvény-javaslat megszünteti a kétfordulós rendszert, de megtartja a részleges arányosságot biztosító kompenzációs elemet. Ez a szisztéma kicsit még arányosabb is lenne az 1989 óta érvényben lévőnél. Csakhogy a Fidesz elnöksége most kidobta a szemetesbe saját egy évvel ezelőtti javaslatát.
A 2011-es Fidesz-modell szerint az egyfordulós választás nyomán legfeljebb 210 fős lesz az Országgyűlés; nem lesz kompenzációs lista; a területi listákat egyetlen országos lajstrom váltja fel. Még nincs technika a határon túlimagyar állampolgárok szavazatainak beszámítására. Összességében a választási rendszer – amennyiben tényleg ilyen lesz – aránytalanabbá válik, erősebben torzít majd a győztes javára, mert bár a területi listák kiiktatása kicsit növeli az arányosságot, a kompenzációs lista megszüntetése radikálisan csökkenti.
Miért baj ez? Legfőképp azért, mert erre nincs semmi szükség.
Az 1989-ben elfogadott, még érvényben lévő választási rendszerben a mandátumot nem eredményező voksok – a töredékszavazatok – a kompenzációs listára kerültek. Az itt kiosztott képviselői helyek részlegesen kompenzálták azokat a pártokat, amelyek kaptak voksokat az egyéni kerületekben és a területi listákon, de annyit nem, hogy mandátumhoz jussanak. A választók szempontjából ez a mechanizmus azt jelentette, hogy ha vesztes pártra vagy jelöltre szavaztak, szavazatuk akkor sem nullát ért. A Fidesz elnöksége most azt akarja, hogy aki a vesztest választja, az magára vessen. Létezik ilyen rendszer a világon, nem is akármennyire beágyazott demokráciában, Nagy-Britanniában, ám az mégiscsak értéke a kompenzációs szisztémának, hogy csökkenti az elveszett szavazatok számát. Nincs semmi indok arra, hogy az arányosító elemet megszüntessék, hiszen az eddig sem veszélyeztette a kormányalakítás lehetőségét és a kormányozhatóságot. Árulkodó, hogy ellenben a Fidesz nem szüntetné meg a kopogtatócédulák visszaélésekre és kétes adatgyűjtésre lehetőséget adó szisztémáját. Emellett, az önkormányzati választáshoz hasonlóan nehéz helyzetbe hozná a kisebb és újabb pártokat azzal, hogy lerövidítené az ajánlószelvények össze gyűjtésére rendelkezésre álló időt.
Húsz év múltán aránytalanná vált az egyéni választókerületek létszáma (van ahol 25 ezer, van, ahol 75 ezer választópolgárra jut egy mandátum). Az Alkotmánybíróság már évekkel ezelőtt felszólította az Országgyűlést e helyzet rendezésére. Az önkormányzati választókerületek tavalyi átszabása és a Fidesz politikafelfogása alapján következtethetünk arra, hogy a kormányoldal a saját javát fogja keresni itt is. Nem hungarikum, ha a választási rendszermódosításakor a javaslattevők keze önmaguk felé hajlik. A wisconsini republikánusokat és Illinois állam demokratáit jelenleg is „gerrymanderinggel”, vagyis a választókerületek határának manipulatív módosításával vádolják. A megvádoltak arra hivatkoznak, hogy a változtatásra szükség van, Illinois például eggyel kevesebb képviselőt küldhet a washingtoni képviselőházba, tehát mindenképp hozzá kell nyúlni a választókerületi határokhoz.
Biztosan nem nyugtat meg senkit, hogy ez még az Egyesült Államokban is előfordul, de az amerikai példa azt mutatja: ettől még lehet valódi politikai versenyt folytatni.
A választási rendszer módosítása sem jelent végső csapást az ellenzékre. Franciaországban a tradicionális egyéni kerületi – tehát az első helyezettnek kedvező – választási rendszert megváltoztatták az 1980-as években. Az arányos rendszer bevezetését vita övezte: a jobbközép azzal vádolta Mitterand elnököt, hogy a Nemzeti Frontot akarja több mandátumhoz segíteni, amely a jobbközéptől venne el mandátumokat. Le Pen valóban 35 képviselőt juttathatott a parlamentbe 1986-ban. Viszont ettől még a Chirac vezette jobbközép alakíthatott kormányt. A jobbközép többség aztán vissza is állította az egyéni kerületi rendszert. A Nemzeti Front képviselőinek száma emiatt változatlan szavazati arány mellett 35-ről 1-re csökkent 1988-ban. Ám a jobbközép mégis elvesztette a ’88-as választást, amelyet a saját maga által elfogadott szabályok alapján tartottak.
Mindezzel csak azt szeretném állítani, hogy a választási rendszer módosítása, legyen mégoly unfair is a Fidesz magatartása, nem jelöli ki automatikusan a győztest. Sosem lehet előre tudni, ki lesz abban a pozícióban, hogy egy választási rendszer sajátos mechanizmusainak előnyeit élvezhesse. Érdemes tehát azon gondolkodnia az ellenzéknek, hogyan használhatja ezt a szisztémát. Nem feledve a pártok közötti szervezettségi, financiális különbségeket és a médiafelületekhez való hozzáférésük egyenlőtlenségét – melyet a kampányra vonatkozó új szabályokminden bizonnyal fokoznak majd –, a győztes felé torzító rendszer nagy előnye mégiscsak az lenne, hogy ha az ellenzék győz, akkor sokkal jobban megverheti a Fideszt, mint a jelenlegi választási szabályozás körülményei között.
A kétfordulós rendszer viszonylag kényelmes a pártoknak: lemérhetik saját erejüket, majd az eredmények ismeretében szövetkezhetnek egymással, ha akarnak – reménykedve, hogy választóik követik szándékukat. Az egyfordulós rendszerben erre értelemszerűen nincs mód: az a politikai erő jár jól, amely koncentrálni képes egy politikai pólus szavazatait, mert tömegesen nyeri meg az egyéni választókerületeket. Akik nem tudják egyesíteni erejüket, azok veszítenek. Korrekciós lehetőség nincs.
Jelen állás szerint a Fidesz az egyetlen nagy tömb a politikai térképen, ellenfelei közepes és kis pártok. Azonban sok lúd disznót győzhet a mondás szerint – már csak az a kérdés, hogy lúdnak számítunk-e mindenkit a baromfiudvarban, s hogy mi lehet a ludak stratégiája. Fontos látni, hogy az egyfordulós rendszer nemcsak a szavazatmaximalizálás értelmében kényszeríti ki a demokratikus pártok együttműködését, de azért is, mert a választók számára is az lesz a fő szempont, hogy mely demokratikus erők hajlandóak és képesek a kooperációra a Fidesz leváltása érdekében. Aki túl sokáig húzódozik, azt a választói faképnél hagyják.
Az egyes számú lehetőség a demokrata egységpártban történő összeolvadás. Gyurcsány Ferenc ezt ajánlja, de más szereplőket mindeddig nem sikerült erről meggyőznie. A második az olajfa, vagyis egy ernyőpárt, amely saját névvel indul a választáson, de olyan szervezetet hoz létre, amely lehetővé teszi a tagpártok önállóságának megőrzését. Hogy ez meddig lenne működőképes, ki tudja. A harmadik opció, hogy a szóba jöhető demokra tikus ellenzéki pártok (jelenleg kettő) megállapodnak az egyéni kerületek felosztásáról, oly módon, hogy mindőjüknek módja legyen listát állítani. Így elérhető, hogy begyűjthessék az általuk megszerezhető listás voksok maximumát az egész országban, közben egyéniben sehol se induljanak egymás ellen. Ha több ellenzéki párt tűnik fel, akkor matematikailag nehezebb vagy lehetetlen egy ilyen fajta szövetkezés. Végül, az is megtörténhet, hogy a Fidesz által tudatosan megszigorított ajánlási szakasz kiszelektálja a külön-külön próbálkozó ellenzékiek közül a kihívót. Paradox módon ennek veszélye éppenséggel a legfőbb érv lehet az együttműködésre.
Az sem mellékes, hogy a Jobbik a Fidesz számára konkurencia lehet. Vagyis, a jobboldalon is mérséklődhet a szavazatkoncentráció, ily módon a kooperáló demokratikus ellenzék az egymással versengő Fidesz és Jobbik fölé kerekedhet.
A demokratikus ellenzéknek érdemes védenie a jelenlegi választási rendszert –hibái kijavítása mellett –, mert az jobb, igazságosabb, mint amit a Fidesz a helyébe akar állítani.
Ha a Fidesz mégis keresztülviszi, amit akar, akkor „saját fegyverével” kell megverni: az új választási rendszerrel. Meg azzal, hogy a demokratikus ellenzék valamennyi ága-boga pótcselekvés helyett végre megpróbál reális és vonzó alternatívát nyújtani a többségben lévő bizonytalanoknak és azoknak az embereknek, akik elkeseredettségükben szavaztak a Jobbikra. A demokratikus ellenzék akkor jár el racionálisan, ha a Fidesz fölötti politikai győzelem lehetőségét keresve a jövőképben, a kormányzóképességben, a szavahihetőségben rivalizál a kormányoldallal, és nem saját alapértékeit számolja fel. Ez utóbbi ugyanolyan felesleges, mint az arányosság gyengítése a választási rendszerben.
