Szócska Miklós megtette, amit tudott: szerzett némi pénzt a rezidensek egy részének bérére. Az érintettek ezzel együtt is elégedetlenek, kevésnek ítélik, hogy öt éven át egy kisebb, kiváltságos csoportjuk – alig valamivel több, mint egy végzett évfolyam fele – havi százezer forint pluszt kapjon. Azt is csak akkor, ha vállalják, hogy még ugyanennyi időt leszolgálnak egy közfinanszírozású intézményben, ráadásul mind a tíz éven át egyetlen fillér hálapénz nélkül.

Összességében tehát minél előrébb haladnak a pályájukon, annál nagyobb ráfizetéssel kell számolniuk e lemondás miatt.

Pedig az ajánlat annyiban nagyvonalú, amennyiben az ösztöndíj idejére megduplázza a szakorvosjelöltek jövedelmét.

Szócskának a konstrukcióval azt is sikerült elérnie, hogy a fiatalok keresményének növekedése ne húzza magával automatikusan az idősebb orvosok jövedelmét, mert nem fizetésként adná oda a pluszpénzt.

A szükséges évi hatszázmilliót nyilván így sem adta könnyen a gazdasági tárca. Talán csak a rendkívüli helyzetre, a rezidensek távozással való fenyegetésének hatására tekintettel tette.

Szócska ötletének a buktatója azonban e kivételességben van.

Az ösztöndíjidőszak végén a kedvezményezetteknek ugyanis már a szokásos szakorvosi bérért kellene tovább dolgozniuk, ami jelentős jövedelemcsökkenést jelentene a számukra. Kivéve, ha ők is azonnal rákapnak a hálapénzre. Ez a zavaros helyzet önmagában is garantálhatja, hogy ne alakuljanak ki rezidens-várólisták, vagyis a jelentkezők ne tolongjanak a lehetőségért.

Barátságos, de sajnos könnyen visszautasítható ajánlat ez.