A kölcsönös bemutatkozás után, de már a harmadik pohár jeges whisky hörpölgetése közben azt találgattuk röhögcsélve, hogy vajon miféle logikai rend alapján kerülhettünk mi egymás mellé: az egyszerű magyar firkász, akinek köze nincs a vállalkozói szférához,meg a tekintélyes tengerentúli vezérigazgató, aki folyékonyan beszél franciául, németül, spanyolul, és több multinál dolgozott három kontinensen. Névjegyet cseréltünk, s az esküvő óta többször találkoztunk, de arra nem számítottam, hogy egyszer vacsorára hív az új fővárosi otthonába, úgymond „lakásavató mulatságra”. Annyira szoros kapcsolatban azért nem vagyunk.

– Szombat este hétkor! – ez állt az e-mail ben küldött meghívóban, s habár azt válaszoltam, hogy ott leszek, rögtön köhécselni kezdtem az izgalomtól.

Mit vigyek nekik a bulira? Miféle ajándékkal illendő beállítanom? A feleségének nyilván virágcsokor, de milyen? A vezérigazgatónak pedig egy üveg ital. Adná magát a whisky, de hát mégis Magyarországon vagyunk. Jobb lenne neki valami jellemzően magyar. De mi legyen az? Pálinka? Aszú? Vagy elegánsabb ilyenkor a bor? Mondjuk a bikavér? Elvégre egri vagyok. Az esküvőn meséltem is neki a török harcokról, úgy tűnt, nagyon érdekelte, kérdezte is, hogy vajon támogatják-e a magyarok a törökök uniós csatlakozását, vagy sem. Mondtam neki, hogy erre nézvést nem tudok fölmérésekről, amin csodálkozott.

Szóval legyen bikavér, mert ebben van valami izé. Valami személyes. Azán meg amiatt kezdtem idegeskedni, hogy az meg olyan olcsó. Ez az amerikai biztosan jobban értékelné, ha tokajit vinnék. Szétnéztem egy-két borüzletben, s elkeseredtem, mert az igazán jó aszú nagyon drága. Legalábbis nekem.

Szóval főtt a fejem. Mivel állítsak be hozzájuk? Rettenetes dilemma. Nem elég, hogy smucig az ember, de annak is látszik. Aztán persze a könnyebb megoldást választottam. A feleségnek köttettem egy csokrot ötezer forintért, a menedzsernek pedig vettem egy üveg whiskyt tizenkétezerért. Ahhoz legalább ő is ért, nem úgy, mint a bikavérhez, s tudni fogja, hogy milyen drága volt.

Szombat este hétkor a megadott címen voltam, s rögtön gyanút fogtam,mert a kertes családi ház előtt nagyon sok autót láttam parkolni. Csöngettem, s meglepetésemre nem az amerikai házigazda nyitott ajtót, hanem egy igazi szobalány. Fekete szoknya, fehér kötény, csipkés főkötő.

Akkor már tudtam, hogy mi vár odabent, úgyhogy gondolatban a homlokomra csaptam: ó, én marha, ennyi pénzt kiadni ajándékra. A szobalány angolul köszönt, én dacosan magyarul köszöntem vissza, mire ő is magyarra váltott, s bevezetett.

Legalább ötven-hatvan ember ácsoroghatott a hatalmas szalonban.

A vezérigazgató a bejárat mellett állt, azonnal észrevett, s olyan harsányan üdvözölt,mintha fogságba esett fia tért volna haza a frontról, majd arra biztatott, hogy bátran fogyasszak. Átadtam neki az ajándékokat, kínomban még a virágot is a kezébe nyomtam, de nem jött zavarba, továbbadta egy felszolgálónak. Merthogy – mint a jobb éttermekben – egyenruhás pincérek szaladgáltak a vendégek között.

Tudtam, hogy nem sokáig maradok, de előbb WC-re kergetett a szükség. Megkérdeztem a főkötős szobalányt, hogy merre van a mosdó. Jöjjön velem, megmutatom, mondta, egy lépcsősorhoz vezetett, s ott váratlanul megállt. Néztem, hogy hol itt amellékhelyiség,mire intett, hogy fönt van, menjünk hát, mutatja. Akkor tessék csak előre, nőké az elsőbbség, heherésztem, de a nő meg sem mozdult.

Tessék csak, tessék, ismételtemmeg,mire kedvesen rám mosolygott, s azt kérdezte ártatlan arccal: de hiszen lépcsőn mindig az urakmennek föl előre, nem tudta? Ó, persze, persze, motyogtam, és vörös arccal, szégyenkezve megindultam az úton, a magyar munkásosztályból fölfelé.