A hitelességről
1. A parlamenti acsarkodásokat kiváltó szlovák főügyészválasztás során többször eszembe jutottak azok a forró prágai napok, amelyekben Václav Havelben megért az elhatározás, és 1992 márciusában menesztette posztjáról az ország főügyészét. A meglepődött férfiú, aki 1990 júliusában Vladimír Meciar szlovák miniszterelnök jóvoltából került e posztra, galád összeesküvésben vélelmezte bukása eredetét. Apage satanas! Önző, provinciálisan kényelmes látásmódjával nem láthatott rá önmagára, arra, hogy amennyiben hitelét veszíti, alkalmatlanná válik a közös tudás érvényesítésére.
Mivel a rendszerváltás utáni első csehszlovák főügyész az eszményérvényesítés dolgaiban majdnem két éven át vidéki pancserként viselkedett – ami tudás, erkölcsi képesség, és a diktatúrának alárendelt igazságszolgáltatói kényelem együttes következménye –, a köztársasági elnöknek kötelessége volt élnie alkotmányos jogával. A főügyész ugyanis makacsul ragaszkodott a jogi formalizmus kényelmes és felelőtlen gyakorlatához, nem érzékelte az igazságszolgáltatás tágabb jelentőségét, amivel az alakuló jogállam hitelét sodorta veszélybe. Nem rendelkezett azzal az ítélőerővel, amely az értékek és eszmények érzékelésének és érvényesítésének képességét foglalja magában.
2. Napjainknak ez a haveli történet már nem az ethoszról, inkább egy kimúlt ábrándról mesél, amelyből kiviláglik még a jó győzelme, mégsem jövünk izgalomba tőle; már nem. Ma már Közép-Európában is a magát jónak legitimizáló társadalmi rossz, az elfogadhatatlan elfogadhatóságának elvtelen kiszolgálása az irányadó elv. A térségben szolgalelkű közmegegyezés legitimálja az illegitimet, és már teljesen elveszett a józan elégtétel reménye, amelyet az 1989-es rendszerváltó többség nem megalázásokban és kiközösítésekben, hanem a közjót szolgáló, versenyképes szellemi, anyagi és társadalmi tőke megteremtésében látott. A hatékony tőkehalmozáshoz azonban mindegyik országban sekélynek mutatkozott a nemzeti önismeret és erkölcs, parányinak a rendelkezésre álló anyagi tőke és progresszivitás. Következésképpen a visegrádi országokban ma is hiánycikk a közmegegyezésen alapuló nemzeti narratíva, s az eltérő történelemszemléletekből, értékrendekből és ködszurkálós jövőképekből képtelenek konszenzuális, egymást kölcsönösen elfogadó társadalomfelfogást kialakítani. Ennek híján korcs dogmáktól, autoriter pöffeszkedéstől, agreszszívan kirekesztő nyelvhasználattól, s leginkább a népnemzeti provincionalizmusnak alárendelt jobb- és baloldali ideológiáktól senyved a térség tenniakaró hányada. Ebből adódóan a Baltitól a Földközitengerig még azok a milliók sem tudják a progresszív társadalmi gyakorlatba oltani a nemzeti függetlenség méltóságát, akik átélik és hisznek benne.
3. A hatvannyolcas őszi és a jelenlegi csalódás között az a lényegi különbség, hogy akkor nyilvánvaló volt a diktatúra uralma, összemelegítette a liberális szabadságot a keresztény kegyelemmel; most a mindent betemető információs szemét és az ideológiai manipuláció morálisan is legitimálja a magát demokratikusnak eladó nemzeti despotizmust. Hatvannyolcban a kudarcot még legyőzhetőnek remélték a műveltség, a megismerés- és szabadságvágy táplálta magasabb erők, most a kifosztott kulturáltság helyére lépő műveletlenség képtelen elhitetni az igazság és a tudás erejével kiharcolt szabadság eszményének pótolhatatlanságát. A közép-európaiakat nyolcvankilencig az a kunderai kijelentés is cselekvésre ösztönözte, hogy ők kulturálisan a Nyugat része. Húsz év elmúltával térségük a kolonizációs értékelvnek megfelelően a Nyugat számára elsősorban piacilag és geopolitikailag fontos, kulturálisan passzé, mivelhogy a műveltség eszménye az euroatlanti világban is szétőrlődött. Ami ma történik, egyre nehezebben nevezhető meg intellektuálisan, következésképpen ellenállás sincs. Legfeljebb szkeptikusok vannak. Miközben jó néhány európai állam vezérpártjai az egység szükségességét hirdetik, következetesen devalválják a műveltség, a jogállam és az emberi becsületesség státuszát. Jó volt hinni, hogy Kundera a Nyugat nevében beszél, és hogy a műveltség valóban érték.
4. A modernitás uralkodó eszménye a művelődés volt. Pótolta az elmulasztott forradalmakat, segítette a kiközösítettek, az alsó társadalmi rétegek emancipálódását és integrálódását. Legfőbb eszköze lett az előítéletek, kultuszok, mítoszok, vallások, ideológiák, és a nevükben elkövetett tömegmészárlások, embertelenségek, diszkriminációk elleni küzdelemnek. A felvilágosodást követően a művelődés a szekularizált lét fundamentuma lett, és a műveltség mint eszmény mindent átható ideológiává nőtte ki magát. Az ép testben ép lélek antik programját több mint két évezredes késéssel kiteljesítő művelt ember eszményének diadala röpke három évszázadig tartott. A második világháborút követően Adorno jut elsőként arra a következtetésre, hogy a modern társadalom révén kifejlődött kulturális ipar kirabolta az emberi lelket, és a kirabolt lélek minden háztartásba eljutó alakzatai révén felőrlődött a műveltség eszménye, és helyére a félműveltség eszménye tolult. Egy könynyű csak, a szar, írta le néhány évvel később a század legjelesebb cseh költője, Vladimír Holan. Manapság pedig már nem egyedi az a nézet, hogy a tudásalapú társadalom hívei céltudatosan a művelődés tradicionális értékeivel szemben határozzák meg a tudás ismérveit. Ez a munkavállalói praxisra és átképzési rugalmasságra, a termelékenység fenntartására és a gazdasági versenyképesség garantálására összpontosító neoliberális tudáseszmény tagadja az antik és humanista eszményt, amely az emberi önművelésre és önismeretre, a test és lélek harmóniájára, a tehetség és képesség szimbiózisára, vagyis a személyiségre mint a társadalmi élet öntudatos résztvevőjére koncentrál. A tudásalapú társadalom tömegképzéskoncepció ja radikálisan marginalizálja a filozófiát, az etikát, az esztétikát, a művészeteket, sőt még a testnevelést is. A műveletlenség eszményét praktizálja.
Zygmunt Bauman szétfolyó modernitásnak nevezi korunkat. A műveltség, mint menekülési útvonal, nincs többé. Tragédia? Nem, csak dráma. Nem tudhatni, hogy ez az ellelketlenített műveltség elegendő lesz-e az európai örökség sötét oldala, a barbarizmus kordában tartásához, és hogy a korlátolt tudás birtokosaként önállótlanul, manipuláltan, vagy autonóm személyiségként cselekszik-e majd az átlagember.
5.Napjaink európai politikáját és gazdaságát uraló elitek már a félműveltség korszakának gyermekei. Ők azok, akik az intellektuális, elemző beszédet a hatalomkritikai szellem fogyasztóidegenségének ürügyével igyekeznek kiszorítani a médiából. Ők azok, akik konszolidálták a politikai pártok illegális finanszírozását, és a korrupciót általánosan elfogadottá tették, nem törődve azzal, hogy ez a szabadjára engedett őspatkány a legkisebb közösségeket, az emberi létezés legkisebb fészkeit is pillanatok alatt megfertőzi. Az olasz Tiszta kezek korrupcióellenes programnak áldozatul esett ugyan néhány véletlenül kiválasztódott személy, de a nemzeti konszenzussal elindított tisztogató akció csupán egyetlen dolgot tett nyilvánvalóvá: a bírói hatalom elveszítette ítélőerejét. A politikai és gazdasági rendszer „kompetenseinek” sikerült maguk alá gyűrni az igazságszolgáltatás rendszerét. A szlovák főügyészválasztás kulisszái mögött a korrumpálódott hatalom önvédelmének ugyanezen mechanizmusai működnek.
Európában vészesen szaporodnak az olyan demokráciák, amelyekben a politikai élet vezéralakjai az alkotmánybíróságot, az ügyészséget és a bíróságokat saját szolgálatukba akarják állítani. Elkerülhetetlennek látszik, hogy az európai politika legfelsőbb fórumain terítékre kerüljön a pártok finanszírozásának szabályozása. Iveta Radicová szlovák miniszterelnök igazságszolgáltatással kapcsolatos aktivitásait az ellenzék és néhány koalíciós ellenlábasa azért bélyegzi inkompetensnek, mert nem hajlandó tolerálni a korrupciót. Ezt persze nyilvánosan sosem ismernék el. A két Kaczynski, Václav Klaus, Robert Fico, Orbán Viktor, Silvio Berlusconi, Nicolas Sarkozy és társaik számtalanszor megkérdőjelezték az alkotmánybíróság döntését. Miközben rendületlen mitizálják nemzeti értékeiket, konok szüntelenséggel az írott és íratlan társadalmi szerződések betartását garantáló hatalommegosztás felhígításán dolgoznak. Hatalomfelfogásukat tekintve valamennyien antipolitikusok, amennyiben végsőkig növelik a politika ideológiák általi privatizálhatóságának esélyét.
6. A Havel által menesztett főügyész ma a Szlovák Köztársaság elnöke. A műveletlenség eszménye emelte őt vissza a hatalomba. Ivan Gasparovicnak nem az a legfőbb erénytelensége, hogy nyíltan nacionalista, hanem hogy alkotmányos pozícióból védi a védelmezhetetlent, egyebek mellett a bíróságok pártatlanságának felhigításáért felelős főbírót. Közösen legitimálják amoráli-
san illegitimet. A pártatlan bírók elleni állami támadások nem számítanak szlovák jelenségnek, nem is csehnek, olasznak, franciának, lengyelnek vagy magyarnak. A műveletlenség ipari méretekben magasztosuló eszménye generálja őket. Egy világméretű felmérés alapján, melyről az Economist közölt átfogó elemzést, a műveltség foka nem hat közvetlenül az emberek demokrácia iránti elkötelezettségére, ami akár meg is erősítheti a törvényhozók és kormányzatok antiintellektuális jellegének helyénvalóságát. És azt is, hogy a műveletlenség nem azonos a butasággal.
Miként a személyüket és pártjukat morálisan illegetim módon hosszú távra a hatalom birtokosának kreáló politikusok sem azonosak a jogállammal. De kikezdhetik, tönkretehetik.
7. Kialakulásukkor a modern államok akkora hatalmat teremtettek maguknak, hogy a felvilágosodás szelleme kénytelen volt alkotmányokkal zabolázni őket. A művelt Európa sokáig abban a hitben élt, hogy ez a jogtechnikai megoldás a jogot közös ellenőrzés alá helyezte, ami az idők végéig garantálja majd a társadalmi békét. A huszadik század azonban meghazudtolta a naiv Európát. A diktatórikus és totalitárius rendszerek világossá tették, hogy a jog valójában továbbra is az állam eszköze, és ha az állami önkény korlátozására hivatott intézmények meghunyászkodnak, a jog a szervezett állami erőszak eszközévé züllhet. A fasizmus és kommunizmus a médiát vonta saját hatáskörbe, és rögvest pecsovicsokat ültetett a vezető posztokba.
Az alkotmányos hatalommegosztás elvének kétségbe vonhatósága általános kortünet. Pedig a jogállam dehonesztálásánál már nem a műveltség és a műveletlenség közti drámai különbség a tét. A legkisebb beavatkozás a hatalommegosztás szerkezetébe már tragédiához vezethet. Itt ugyanis az igazság és a hazugság, a méltányosság és a méltánytalanság, a pártatlanság és a pártosság, végső soron az állampolgár mentális épsége és romlása közti finom választóvonal érzékelésének képessége a tét, és egy esetleges újabb bírói meghunyászkodás nem csak egy-egy nemzetet csúsztathat ismét kataklizmába.
A bírók, különösen az alkotmánybírók a társadalom különleges elitje, hiszen ők biztosíthatják az ítéleterő teljesítőképességét és morális garanciáit. A demokrácia rendelkezhet a legkiválóbb alkotmánynyal, a legkiválóbb törvényekkel, ha ítélőerejének elherdálásával kudarcra juttatja a tisztességes létezés alapismérveit, működésbe lép a hazugság, az erőszak és az önkény romboló ereje. Kérdés, hogy a műveletlenség korának állampolgára belátja-e, hogy a bírói hatalom csak akkor képes érvényt szerezni a törvény uralmának, ha a hatalommegosztást mint fundamentumot az egész társadalom elfogadja, és szükség esetén a védelmére kel. Másik kérdés, hogy ez a kor képes-e elegendő számúművelt bírót kiképezni, olyan bírót, aki nemcsak hogy alapos jogfilozófiai ismeretekkel rendelkezik, de ezt alkalmazni is tudja, vagyis képes felismerni, hogy az igazság és az igazságosság nem úgy létezik, mint holmi értékesíthető tárgy, ennek ellenére érvényes.
Ui. Az lenne hát, amit csináltunk magunknak? A szabadság szabadságtalansága, ami bomlasztó személytelenségbe sodorja az embert, akiért, magától értetődőn, minden történik? Vagymár ez is csak eufónia, széphangzás? Netán a globális kihívások és a partikuláris mítoszok megfelelhetetlensége okán a nemzet, mint közös vállalkozás kirekesztő heroizmusa brutálisan szétrombolja a normalitás terepét? Vagy axiális korba értünk volna, s ez okozza az alloláliát, az európait és a nemzetit egyaránt, ez teszi lehetővé a morál szabályait megsértő rendszerek működését? Remélhetőleg kiderül, hogy amit veszélyesnek és szinte már tragikusnak látunk, az csak az önkorrekcióműködése.Hiszen a főügyészszel szemben Václav Havel is a demokrácia legjelentősebb tapasztalati tőkéjét érvényesítette, az önkorrekció képességét. Amiben hinni kellene.
