A baromfiudvar
Figyelhetnél a lábad alá, mondta az anya, a gyerek meg hogy arra figyelek, hogy a kakas ne csípjen belém, meg a gúnár. Ment pisálni hátra az ölfákhoz, a kutya kaptatott utána. Csöpi, gyere, Csöpi, kiabált, amikor a gúnár elkezdett sziszegni meg felborzolni a tollát. De a kutya megrémült, mint amikor égdörgést hall, és a gyerek mögé bújt. Csöpi, kiabált ijedt hangon a gyerek, forgolódott, összevissza spriccelt maga körül, nem hallod, kergesd el.A kutya kiugrott a gyerek mögül és rohant egy kört az udvarban, megkergetett néhány ártatlan tyúkot, aztán visszalapult a gyerek lába mögé.
A gyerek lépdelt hátrafelé, a vízsugár megtört és a lábára freccsent, lemosott egy sarkot a tyúkszarból. Este a lavórban megmosta. Kint az udvaron, mert az anyja mondta, hogy ilyen lábbal a házba ne jöjjön be. Hideg volt a víz, az ürülék nehezen jött le, odaszáradt. Arra gondolt, mennyire rossz volt, amikor félt ettől a sok koszos dologtól. Akkor az volt, hogy minden milyen undorító. Mondta az apja, hogy aki falun él, annak ezek a dolgok nem lehetnek undorítók. De azok,mondta a gyerek, s elképzelte, hogy fertőző bacilusok milliói hemzsegnek rajta, mennek bele a szájába.
Egy reggel arra ébredt, hogy viszketett a végbele. Vakarta a pizsamanadrágon át, de nem múlt. Odanyúlt a kezével. Valami puha volt ott. Kikotorta az ujjával, apró fehér kukacok hemzsegtek az ujján, újra odanyúlt, és még mindig. Ettől a naptól minden reggel ez volt. Egyre soványabb volt, de senkinek nem árulta el, hogy miért, hogy kukacok élnek benne. Nem adtok ennek a gyereknek enni?, kérdezte a pap. Pont a templom mellett mentek el. Nincs étvágya, mondta az anya. Adjatok neki olyat, amit szeret. Olyat szoktunk.
A gyerek végül megszokta, a hemzsegő bacilusokat, a kukacok meg egyszer csak eltűntek. Nem félt attól a bélféregtől, ami benne lakott és petét rakott a végbélnyílás körül, nem tudta, hogy akkorára is megnőhet, hogy a torkáig ér, s amikor felböfögi, átcsúszik a légcsövébe és megfullad. Egyszer megszűnt a viszketés, és nem voltak már ott fehér kukacok.
Hozzá kell szokni, mondta az apa, és a gyerek hozzászokott. Emlékezett arra a pillanatra, amikor a tyúkszartól nem undort érzett, hanem csak a puha melegséget és azt a csiklandós érzést, ahogy átbuggyan a lábujja között. Piszkosnak jó lenni, gondolta, akkor már nem kell attól tartani, hogy piszkos lesz az ember. Megmosakodott. Bement a szobába, lefeküdt. Kicsit nézte a tévét a politúros szekrény ajtajában. A Belfegor volt, titokzatos alakok villogtak a fényes szekrényajtóban, bujkáltak a minták között. Fordulj a fal felé, kiabált az apa, amikor észrevette. A gyerek elfordult, és ott a falnak nézve aludt el. Éjszaka mindig nagy csatákról álmodozott, ahol lekaszabolja a baromfiudvar rémeit, az összes útonálló kakast, utána a tyúkokat, s ha ezzel készen, akkor nekiront a törököknek, akik épp itt portyáznak a vidéken, el akarják rabolni a legszebb magyar leányokat és asszonyokat, közöttük volt a tanító néni is.
Utálom ezeket a tyúkokat, mondta a gyerek a nagymamának. De a csirkecombot, azt ugye szereted? A gyerek nem szerette a csirkecombot, de nem merte mondani, hogy nem, mert tudta, azt szeretni kell. Mesélt a nagyapa egy olyan emberről, aki megette egyedül a csirke combjait, meg a mellehúsát is ebédre, a gyerekeinek meg a feleségének csak az aprólékokat hagyta. Milyen ember az ilyen, mondta, mikor szólt a gyereknek, hogy a comb az a gyereké. A gyerek a tányérjára vette. Húsleves után volt, abban főtt meg a nyaka, a zúzája meg a feje. A nagyapa a fejét ette, bicskával kikaparta a szemét, a gyerek undorodott, mondta, hogy abbanta a fejét, aztán csukott szemmel próbálta megenni a combot, amit nemcsak az íze miatt utált, hanemmert hasonlított a csirkére. Olyan húst szeretek, amiről nem jut eszembe, hogy állat volt, a párizsit például, mondta az anyjának. A nyulat utálta a legjobban. Az anya mondta, hogy fogja meg az állat hátsó két lábát és lógassa fejjel lefelé. A nyúl ficánkolt, rángatózott a kezében, az anya egy karóval a tarkójára sózott, és akkor abbamaradt a rángatózás, utána körbevágta a szőrös bőrét a lábánál, megmarkolta a bundát, és bőrrel együtt, mint egy búvárruhát, lerántotta a meleg állatról, aztán elvágta a nyakát, kifolyatta a vérét.
A gyereknek ezt végig kellett néznie, mert nem sikerült folyamatosan elfordítania a fejét. Utána ebből kellett volna ennie. Egyél nyugodtan, mondta az anyja, olyan, mint a rántott csirke, de a gyerek nem nyúlt hozzá, azt mondta, nyulat nem. Akkor mit eszel?, kérdezte az anya. A gyerek mondta, hogy ki kell menni pisálni. Mindig ezt csinálod, tudom, hogy nem kell. De kell, mondta a gyerek, félek a kakastól, nem mennék, ha nem kellene, mondta, és ment kifelé a házból. A tyúkok ott álltak az udvaron, a kakas is, a gyerek rettegve közeledett. Na, mi van, féltek tőlem, gondolta, amikor látta, hogy nem mozdulnak, a gúnár is csak bámult, nem adott ki hangot. Az udvar tele volt fosva, jobban, mint máskor, sárga folyós ürülék, nem volt tartása, nem lehetett belelépni, szétfolyt a földön. A gyerek kicsit bizonytalanul lépdelt előre, de a kakas nem mozdult, a gúnár nem mozdult. Féltek, mi, mondta, aztán nevetett. Lehúzta a gatyáját, nem kellett neki, csak álldogált, várta, hogy elvigyék a nyúlhúst az asztalról.
Nem támadtak rám, mondta a gyerek bent. Meg se mozdultak. Biztos a meleg miatt, mondta az anya. Kinek van kedve ilyen hőségben bármit is csinálni. Este az anya kiment, hogy becsukja a tyúkokat. A tyúkok épp ott álltak, ahol akkor, amikor a gyerek kint volt. Az anya zavarta őket, az állatok nem akartak megmozdulni. Akkor kiabált a házba, hogy mások is jöjjenek ki. A két öreg volt csak otthon. Ők szaladtak. A kurva életbe kiabált a nagyapa. Mégis átjött. Micsoda, honnét?, kérdezte a gyerek, aki kiszaladt a felnőttek után. Menj már innét, nem látod, hogy útban vagy, mondta a nagyapa. A gyerek először azt hitte, nem neki szólnak, nem szoktak így, különösen nem a nagyapja, de az öreg arrébb lökte, és rohant hátra a farakások mögé. Kettő már megdöglött, hallod, a kurva életbe. Kiabáltak. A gyerek megijedt, és visszament a házba.
Ezen az éjjelen nem hadakozott a kakassal, nem kaszabolta le őket. Nem volt olyan ellenség, akikkel érdemes harcba szállni. Reggel kijött. Mind megdöglött, mondta a nagyanya, az összes tyúk. A kakas is?, kérdezte a gyerek. Az is. A gúnár is? Az is. Mért? Kolera, mondta a nagymama. Az mi?, kérdezte a gyerek. Ez, mondta a nagymama, és hogy öltözzön fel! A gyerek bement, felöltözött, aztán visszament az udvarra. Vedd föl ezt a kesztyűt is. Minek, meleg van. Fel kell. A fertőzés miatt. De én nem... De igen. Segítesz felpakolni a talicskára. A gyerek ment a nagymama után. Az udvaron kupacba hányva hevertek az udvar valahai lakói. Csend volt, a kutya ijedten bújt meg a házában, nem mert előjönni. Pakoljuk, mondta a nagymama. A gyerek hozzányúlt a tetemekhez, az öregasszonyra nézett, hogy mond valamit, de végül nem merte megkérdezni, hogy mért neki kell, mért nem azok csinálják, akik most nincsenek itt. Hidegek voltak és kemények. Jó, elég, mondta a nagymama, és kitolta a talicskát az udvarból a földekre, ott már volt egy gödör ásva. Négyszer fordultak. A nagymama nem szólt semmit. Ez mért történt?, kérdezte a gyerek. Nem tudom, mondta a nagymama, és bement. Aztán még visszakiáltott: mossál kezet. A gyerek mosta a kezét, hallotta a víz locsogását, nézett körbe, nem tudta, hogy ilyen, amikor kiürül az udvar, hogy ilyen rossz nem látni azokat az állatokat, akiktől korábban annyira félt.
