Amikor egyszer rákérdezett, anyja szomorú arca láttán úgy megilletődött, hogy később nem emlékezett a válaszára, legközelebb pedig nem merte már megkérdezni, mert tudta, jobban kellett volna figyelnie, hogy megjegyezze.

Vasárnap reggelente kettesben maradt az apjával.

Amikor anyja hazaért, általában múzeumba vagy kiállításra mentek. Unta, de nem nagyon húzhatta a száját, mert szülei elszomorodtak, vagy megharagudtak és kiabáltak vele. Nem értette, mi a jó abban, ha egymás után annyi képet néznek meg, hogy mire a végére érnek, már el is felejtették, miket láttak az elején.

Máskor a Margitszigetre mentek ki, ő biciklin tekert mellettük, de mire kiértek, elment a kedve az egésztől, annyira elfáradt, s még visszafelé is kellett pedáloznia, mert apja azt mondta, ha ki akarta hozni a kerékpárt, akkor arról is gondoskodjon, hogy hazakerüljön.

A fiút nem zavarta volna az sem, ha egész nap otthon maradnak. Szívesen töltötte a lakásban az időt, szívesebben, mint másutt, különösen, ha akadt valaki, aki játszani is hajlandó volt vele.

Most is ezt szerette volna, de apjának nem volt kedve a Ki nevet a végén?-hez, se a Gazdálkodj okosan!-hoz, se az autós kártyához.

Elszomorodott, nem volt több ötlete. Ha apja nem akart valamit, akkor nem azt játszották.

Az apa a nagyszobában ült a koloniál karosszékben, az erkélyről besütött a nap, s a hétvégi újságot, amit addig olvasott, leeresztette az ölébe. Látszott rajta a tanácstalanság, mit is kellene tennie ebben a helyzetben, majd azt kérdezte a fiától, játszana-e inkább valami felnőtteset.

A fiú szeme felcsillant. Szerette, ha komolyan veszik, mert tudta, hogyha jól viselkedik és okosakat mond, azzal apjának és anyjának is örömet okoz, jó kedvük lesz tőle, megdicsérik, még mosolyogni is fognak, esetleg utóbb játszanak majd vele valami igazi játékot.

– Szóval – kérdezte az apa –, akarsz valami felnőtteset játszani?

– Jó, de mit? – A fiú félszegen állt apjával szemben.

– Ülj le – mutatott helyet a másik karosszékben az apa.

A fiú szót fogadott, de csak a fotel szélére ült, és megfogta a karfát.

– Elmondod, mi a játék?

– Hát – hunyorított az apa – például képzeld el, hogy egy süllyedő hajóról menekülnünk kell, az egész családnak, de a mentőcsónakban eggyel kevesebb hely van, mint ahányan vagyunk.

Kis szünetet tartott, majd azt kérdezte:

– Te kit dobnál ki a csónakból? A fiú teste megfeszült, a karfát szorongatta.

– Nem szeretek ilyet játszani. Inkább valami mást.

–Nem, ez komoly játék – csóválta a fejét a férfi. – Próbálj meg válaszolni! Mit tennél?

– De én nem akarom, ez rossz! – nyöszörgött a fiú. Kétségbeesetten cikáztak a gondolatai, kereste a lehetséges megoldást.

– Akkor nem játszom veled – mondta az apja szigorúan, és felemelte az újságot.

– Naaaa, apuuu! Várj egy kicsit!

– Igen?

– Hát – nyelt nagyot a fiú – én úgy csinálnám, hogy kimásznék, belekapaszkodnék a csónakba, és akkor mindenkinek lenne helye.

– Azt nem lehet, rázta fejét az apja. A csónak nem bír el mindenkit, elsüllyed. Döntened kell, ki jöhet, és kit hagysz ott. Ott vagyunk mi, anyuval, ott van a két nagyi, Márta néni és Imre bácsi, Vera néni, Cili néni és te. Összesen kilencen.

A fiú izzadt. Elképzelte, mi lenne, ha valóban ilyen helyzetbe kerülnének. Maga előtt látta a csónakot, a rettegő öregemberek arcát.Mint a háborús filmekben. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Mondjuk, Márta néni és Imre bácsi nem olyan közeli családtagok, de azért mégis.

– Apa, figyelj! És ha mindannyian kiszállnánk, és a csónak szélébe kapaszkodnánk? Úgy nem süllyedne el.

– Ne próbálj kibújni a döntés alól!

– De hogy válasszak? Csak úgy dobjak ki valakit?

A fiúnak eszébe jutott még valami, de visszahőkölt. Nem lenne szép, ha az egyik nagyanyját, csak azért, mert mindig kiabál vele, és néha megpróbálja megütni, hagyná meghalni. Miért csinálja ezt apa? – nézett rá kétségbeesetten. – Hogy kiderüljön, kit szeretek jobban?

– Találnod kell valamilyen szempontot a válogatáshoz – mondta higgadtan az apja.

– Milyen szempontot? Ha mondjuk neked kéne, akkor milyen szempontot választanál?

A fiú nem merte megkérdezni név szerint, kit hagyna ott. Nem is akarta megtudni. Miért kell neki ilyesmit játszania? –nyelte a könnyeit. Miért nem inkább társasoznak? Vagy miért nem mennek le soha az udvarra focizni? Vagy egy igazi focimeccsre! Miért nem viszi ki őt soha egy focimeccsre, amit pedig annyira szeretne?

– Apa, te milyen szempontot választanál, hogy kit hagyj ott? – ismételte meg a kérdést.

– Például a legidősebbet, válaszolta némi gondolkodás után a férfi.

– A legidősebbet? – döbbent meg a fiú.

– De hát az biztos nem élné túl! – nyögte ki elképedve. – Miért nem inkább a legerősebbet, apa? Az legalább ki tudna úszni. Vagy fennmaradna a vízen, míg jön egy hajó.

– Messze vagytok a parttól – mondta az apa. – Hajó nem jár arra, vagy nem vesznek észre a vízben. Dönteni kell. Egy embert fel kell áldozni. És azért őt, mert ő élt a legtöbbet. Így igazságos. És ez még nem is a legnehezebb döntés. Na, most menj te is olvasni egy kicsit! A fiú visszament a szobájába, és azon gondolkodott, ki a legidősebb. Talán a Cili néni. Ő majdnem hetvenéves. Vajon tudja, hogy apa őt dobná be a vízbe? Aztán az jutott eszébe, milyen rossz lesz leg közelebb, ha meglátogatják, vagy feljön hozzájuk, és neki arra kell gondolnia, hogy őt kellene kidobni a csónakból.

És miközben szobájában felállította a katonákat, hogy kicsit megkönnyebbülve egyedül játsszon velük, az jutott eszébe, mi volna akkor, ha hárman ülnének egy csónakban: apa, anya, és ő.