Ugyanakkor jelen esetben a feldolgozott krízisről beszélünk: az, aki egyszer már volt a lejtő legalján és tudja, ki lehet kerülni onnan is, az nagyobb empátiával és figyelemmel fordul mások felé. Aki nem képes elfogadni, hogy most nem ő a főszereplő, annak itt nincs helye – mondja Székely Edith, az idősekre specializálódott DélUtán Alapítvány elnöke.

A negyvenöt év felettiek számára létesült telefonos lelkisegély-szolgálatnál még egyéb kritériumoknak is meg kell felelniük a jelölteknek. Az alsó korhatár harminc év, hiszen egy mégoly kedves, de fiatalabb hang nem győzhetimeg a betelefonáló nyugdíjasokat a korosztályi gondokkal, mondjuk a halálfélelemmel kapcsolatban. A toborzáson részletes motivációs levéllel és személyes interjúval lehetett részt venni, ezt követi a felkészítés hosszabb időszaka.

A szűrőbeszélgetés után a jelentkezőkre önismereti tréning vár, előadásokat hallgatnak többek között a depresszió ról, a gerontológiáról, gyászfeldolgozásról, krízisintervencióról, továbbá jogi felkészítésben is részesülnek. A tréning második felében következik a hospitálás: figyelik és hallgatják az éppen ügyelők munkáját. A következő fázisban már egy-egy beszélgetést a hospitáló visz, később már egyedül intézi az egész aznapi ügyeletet, s mellette ül egy gyakorlott kolléga, egy mentor, aki megbeszéli az újonccal az elhangzottakat.

– Ez egy hosszú folyamat, akár fél évet is felölelhet – mondja Buzetzky Tünde, az alapítvány egyik kurátora. – Míg a hajléktalanszállói munkánál nagy a lemorzsolódás, körülbelül nyolcvanszázalékos, addig nálunk viszonylag kicsi. Érthető: az önkéntesek ezen a területen nem szembesülnek annyira a testi problémákkal. Ez nem kórházi látogatószolgálat, ahol szagolni, látni, tapintani kell dolgokat. A lelkisegély-szolgálatnál csak hangok vannak: a segítő munka nehézsége ez esetbenmáshol van. Őriznünk kell az anonimitásunk: keresztnevünkön szólítanak minket a hívók, és semmi személyeset nem árulhatunk el magunkról. Sem az életkorunkat, sem, hogy van-e unokánk. Konkrét tanácsot sem adhatunk. Sokan kérnek lehetőséget személyes találkozásra is, de erre sincs mód. Akiknek rendszeres visszahívóik vannak, fel kell készülniük arra is, hogy a bizonyos időközönként jelentkező telefonáló elmaradása legtöbbször azt jelenti: a segélykérő már nem él.

– Az együtt gondolkodás sokat segít. Ha kibeszélheti az őt nyomasztó gondokat, akkor már legalább eggyel kevesebb súly nyomja a vállát. Az idősek többnyire alulinformáltak – állítja Székely Edith. – Információs tájékoztatást adunk arról, hogy mit tehet, ha elégedetlen a gyámjával, hogyan lehet megszervezni a házi gondozást, hogy egyáltalán tisztában legyen a létező alternatívákkal. Az alapítványnál ma már ötvenkét önkéntes segítő dolgozik: munkájukat mind ingyen végzik. Van köztük könyvtáros, nyelvtanár, jogász, könyvelő, grafikus és mérnök is. Húszan ülnek a telefon mellett, a többiek pedig kiegészítő tevékenységet folytatnak. Általában havonta kétszer ügyel mindenki, este hattól kilencig várva a hívásokat. Az alapítvány a támaszadó telefonos beszélgetéseken kívül jogi és orvosi tanácsadással is segíti az őket felkeresőket, és számítógépes oktatásokat, klubfoglalkozásokat is szervez. A leglényegesebbnek azt tartják, hogy az idősek kiszolgáltatottá válását a lehető legtovább késleltessék.

Az alapítvány tizenhárom éve alakult, de soha nem tapasztalt ilyen mély szegénységet és kilátástalanságot. A gazdasági válság is felszínre hozott sok krízishelyzetet: nem egyszeri eset, hogy a fiatalok jelzálogot vettek fel a kisnyugdíjas szüleik házára, vagy hogy a rászoruló fiatalabbakat az idősek támogatnák, akár erejükön felül is. A kifizetetlen számlák szaporodnak, sok kártyavár most dőlt össze. Nincs már meg a közösségek ereje sem: a családtagok és a szomszédok sem tudnak figyelni egymásra.