Siker a holtponton túl
Nem szeretett műteni, és tudta, hogy „semmi nem kötelezi arra, hogy élete végéig azt csinálja, amit nem szeret. Még a hiúsága sem” – írja Seth Godin marketingguru A holtponton ne add fel! című könyvében. Godin alaptétele, hogy a siker azon múlik, hogy jókor fel tudjuk-e adni azt, ami nem vezet sikerre. És van-e elég bátorságunk folytatni akkor, amikor nem lenne szabad bedobni a törülközőt. Mert minden, amiért érdemes küzdeni, a holtponton túl helyezkedik el.
– Amíg az ember mindig többet, jobbat akar, és ehhez az ereje is megvan, nem foglalkozik a nehézségekkel. Aztán a sok fel nem dolgozott konfliktus és stressz miatt megakad – akár a kapcsolataiban, akár a munkahelyén. A holtponton dönteni kell, hogy mi a fontos, hogyan tovább – magyarázza Varga Gabriella, a Peerformance szervezetpszichológusa. Kérdés az, hogy van-e kifelé vezető út: ha igen, ez a holtpont, ha pedig csak toporgunk, zsákutcába kerültünk, ahonnan a legjobb, ha kifarolunk. A különbségtétel Godin szerint azért fontos, mert a legtöbb ember rosszkor mond le a céljairól, vagy arról mond le, amiről nem lenne szabad.
Karrier szempontjából zsákutcába vezethet például a rossz pályaválasztás, amely nem az igazi tehetséget, hanem a családi elvárásokat és hagyományokat, a csalóka karrierálmokat követi. Varga Gabriella megemlíti: ennek árulkodó jele lehet az önéletrajzokban a gyakori váltás egy bizonyos szakmában, előrelépés nélkül. Hozzáteszi: az állásinterjú előtt nem az a kérdés, hogy hogyan adjuk el magunkat, sokkal inkább az, hogy melyik az a cég, amely értékeli a tehetségünket, és épít is rá. Az elvárásoknak való megfelelés, az idegennek érzett vállalati környezetbe való beilleszkedés a munkavállalótól erőn felüli erőfeszítést kíván.
Vagyis tudni kell abbahagyni azt, ami a küszködés ellenére sem kecsegtet eredménnyel. A kitartás annyira túlértékelt tulajdonság, hogy megszakítani valamit, amibe rengeteg pénzt, időt és energiát fektettünk, gyengeségnek tűnik. Mindez mégsem számít, és legyen az egy elkezdett PhD-dolgozat, projekt vagy karrier, a döntő tényező a munka jelenlegi, nem pedig a kezdeti prioritása. Csak látszólag paradox, amit Varga Gabriella mond: tudni kell, mennyire reális az álom. „Nem elég vágyni valamire, ha nincs meg hozzá a szükséges kompetencia, tehetség és motiváció. S ha meg is van például a kívánt pozíció, a sikerélmény akkor is elmarad.” Az érzés, hogy valami nem jó, hogy túl sokat kell dolgozni, és közben nincs előrelépés és elégedetlenek vagyunk, gyanús. Persze a legnehezebb azokat a célokat elengedni, amelyek amúgy elérhetőek lennének, de csak az egészség és a magánélet kárára. Ám ha nem készítünk ilyenkor tervet, hogyan tovább, akkor más fog helyettünk – és ezzel végképp tévútra kerülünk.
A holtponton is, akárcsak egy zsákutcában, küzdeni kell, de ebben a helyzetben nem hiábavaló. Bár emberpróbáló, lehetőséget ad tökéletesíteni azt, amiben a legjobbak vagyunk, így esélyünk van nagyot alkotni, kiemelkedni – mondja a szakember. „Mindenkinek el kell hinnie, hogy benne is van valami átlagon felüli, csak fel kell ismerni és ki kell nevelni. De könnyebb feladni és középszerűnek maradni, mint szembenézni a tényekkel és akadályokkal. Pedig a rutin, a középszerű munka luxus, mert a tehetséget pazarolja, és az egyén is, a szervezet is csupán túlélésre játszik.”
Ami pozitív, hogy ilyen helyzetben nincs veszítenivaló: szabadon lehet kockáztatni, járatlan utakat kipróbálni. – Olyan megoldást kínál, amely szívből, gyomorból jön. Rádöbbent arra, mi az egyén küldetése: amelyben vágya, szenvedélye és tehetsége öszszeadódik – emeli ki az előnyöket a pszichológus. Varga Gabriella egy esetet idéz: mesébe illőnek tűnhet, hogy egy multicég könyvelője úgy döntsön, ideje felében a munkának, másik felében a festészetnek él. Vette a bátorságot, kilépett a vállalattól, mert elhitte, hogy a magánvállalkozás is biztonságot adhat.
Kanadai pszichológusok – Gregory Miller és Carsten Wrosch – megkérdőjelezték, hogy a kitartás mindig sikerre visz. Kamaszokat vizsgálva megállapították, a nehezen elérhető célok feladása pozitívan hat az egészségre. A tinédzserek rövid ideig lehangoltak voltak, majd új célokat tűztek ki, így elkerülték a súlyos depressziót, amely azokat sújthatja, akik nem akarnak új irányt venni. Az amerikai Randolph Nesse szerint a kedvetlenség megakadályozza az olyan káros szellemi tevékenységeket, mint az elérhetetlen célkitűzések hajszolása. Állítja, hogy a lehangoltság annak a mechanizmusnak a része, amely felismeri, hogy egy cél megvalósíthatatlan, és gátolja az arra való törekvést. Az állhatatosságban látja az okát annak, hogy a világon a legtöbben Amerikában szenvednek depressziótól. Bár elméletét még nem igazolta, meglehet, hogy a depresszió a dinamikus társadalom működésének velejárója.
