Bár nagyobb elismeréssel aligha számolhat, Milan Kundera, a Párizsban élő és már jó ideje csak franciául publikáló, cseh nemzetiségét azonban soha meg nem tagadó író szerint „a siker máshol van”. Vagyis nem abban, hogy kiadója, a Gallimard gondozásában a La Pléiade parádés sorozatában Dosztojevszkij, Camus, Borges, Faulkner és mások után most az ő életműve is megjelent. Kunderát ez egyáltalán nem boldogítja, különösebben meg sem érinti, sőt igazából nem is foglalkoztatja. Nem éppen nagy prágai baráti köréből kiszivárgó információk szerint sokkal inkább nyugalomra, mint ünneplésre vágyik. A személye körül zajló találgatások és megállapítások olyannyira nem érdeklik, hogy sokkal nagyobb rácsodálkozással figyeli az ablaka előtt csiripelő verebeket, mint a kritikusok, irodalmárok, irodalomtörténészek reakcióját a franciáktól kapott valóban nem kis elismerésre. Magyarul: Kundera fütyül újonnan kiadott regényeinek bőrkötésére és a huszonhárom karátos arannyal rányomtatott címekre.

A siker máshol van – gondolja.

Prágai hívei annál nagyobb örömmel fogadták a hírt. Ők is úgy látják, hogy írót, cseh írót komolyabb siker nem is övezhet. Ez a fajta elismerés még Bohumil Hrabalnak sem adatott meg, akinek Csehországban mind a mai napig szélesebb olvasótábora van. Bohousek, a prágai Arany Tigris söröző koronázatlan királya, a cseh széppróza világszerte (de főleg a magyar, a lengyel és a spanyol olvasók körében) imádott mestere utolsó mondatát is csehül írta le. Kunderánál más a helyzet. A csehek szemében ő idegesítően más. Mégpedig azóta, hogy 1975-ben, miután állásától megfosztották (világirodalmat tanított a prágai filmművészeti főiskolán), a publikálástól eltiltották, elfogadta a franciák ajánlatát, hogy vendégprofesszora legyen a Rennes-i Egyetemnek. Második regényét (Az élet máshol van) akkor már ismerték a franciák, hiszen 1973-ban náluk jelent meg először, nem is a cseh könyvpiacon. Cserébe mindezért a csehszlovák kormány meg is fosztotta állampolgárságától.

„Prágában mindig kozmopolita voltam – nyilatkozta egy évvel azután, hogy új hazát választott –, itt, Párizsban viszont csehszlovák vagyok.”

Ha kelet-európai írónak titulálták, azonnal felkapta a fejét. A megnevezés politikai töltete bosszantotta.

„Ellenségemnek tekintek mindenkit, aki politikai síkon értelmezi a regényeimet.”

Nem kis büszkeséggel, de ugyanannyi iróniával a hangjában egy sorba állította magát Mozarttal, Beethovennel és Kafkával. „Elvégre ők is közép-európaiak” – hangsúlyozta. A francia televízióban később azt is elmondta: „Az irodalom voltaképpen játék, de ezzel együtt a társadalom sokkoló elemzése is. Szívesen ábrázolnám higgadt fejjel a valóságot, csakhogy vonz a fantáziálás is. Egy ilyen dilemma megoldása talán már az alkimista feladata.”

Világszerte nagy sikert aratott regényét, A lét elviselhetetlen könnyűségét, amelyben a kelet- és nyugat-európai élet minőségének különbözőségét világította meg sajátos nézőpontból, még csehül írta. Az 1988-ban kiadott Halhatatlanságot, majd a többit, a Lassúságot, az Azonosságot, a Nemtudást, A függönyt már franciául, s mivel ő maga nem akart (és ma sem akar) időt veszíteni a fordítással, másoknak pedig (a tökéletességre való törekedése miatt) nem engedi meg, hogy cseh olvasóit is kiszolgálják, Csehországban sokan árulónak tartják, a francia irodalmi élet kiszolgálójának, s ami még ezen is túlmegy: fifikás (írói) üzletembernek.

Nem mintha alakját nem öveznék egyéb legendák. Kundera amúgy is szereti a titokzatosságot. Rejtőzködő emberként bizonyos dolgaira megmosolyogtatóan ügyel. Férfiúi hiúsága mellett (fotózásához a személyes engedélye is szükséges) elsősorban „a zaklatás elől menekülő” ember fortélyaira gondolok. Még a 90-es években történt, amikor ha nagy ritkán is, de hazahúzta a szíve, hogy egy prágai színházi előadás szünetében mint nézőt valaki felismerte s üdvözölte. Kundera, hogy megússza az esetleges kérdéseket, egyszerűen letagadta magát. „Gyakran hallom, hogy hasonlítok egy híres íróra, de még a nevét sem jegyeztem meg” – válaszolta hűvösen, kétlépésnyire a színház művészeti titkárától, akitől a tiszteletjegyet kapta az előadásra. Párizsi lakcímét még a legközelebbi itthoni barátai sem ismerik, akikkel évente egyszer biztosan találkozik a francia fővárosban. Otthon ugyanis senkit sem fogad, kedvenc éttermébe, kávézójába pedig úgy érkezik taxival, hogy lakásától legalább háromsaroknyira ül be a kocsiba, s a visszaúton sem a háza előtt száll ki. Postacímét egyedül a kiadója tudja, barátaival e-mailben értekezik.

Csehországban kapott irodalmi díjait az elmúlt húsz évben egyszer sem vette át személyesen. De nemhogy Prágában, a szülővárosában, Brünnben sem látják. A hazavezető utat köd és homály borítja. Főleg azok után, hogy pár esztendővel ezelőtt a Respekt című cseh irodalompolitikai hetilap azzal vádolta: ifjúkorában besúgott a titkosrendőrségnek, és miatta ítéltek börtönbüntetésre egy titokban hazalátogató emigránst. Kundera vérig sértve hallgatta a hamis vádakat, és bármilyen „bűnöket” olvastak is a fejére – hallgatott. Nem mentegetőzött, mert ártatlannak érezte magát. A francia lapok s a világ legjelesebb írói (köztük Gabriel García Márquez) végig kiálltak mellette, a régóta esedékes irodalmi Nobel-díjnak azonban alighanem befellegzett – állította a rangos Le Point.

A „szentté avatás”, az „idő előtti bebalzsamozás” azonban most mégis megtörtént. Pár héttel ezelőtt a La Pléiade, miután a legszebb hangú harangjait megkondította, mélyen meghajolt Kundera művészete előtt. Bibliapapíron, bőrkötésben, a címeket huszonhárom karátos arannyal rányomtatva adta ki az író novelláit, kilenc regényét, egy színművét és négy esszéjét. Ez korábban tizenöt könyv volt, most két vaskosabb kötet – gyönyörű tokban. A végérvényes verziónak tekinthető „Kundera-összesből” azok az írások maradtak ki, amelyeket az író nem tartott fontosnak az utókor számára, illetve arra a tizenöt könyvre bólintott rá, melyben teljes mértékben megvalósulni látja esztétikai szándékát.

Kundera végül is a tizennegyedik a La Pléiade által világviszonylatban a legnagyobbaknak ítélt írók sorában. Homérosz mellett eddig három Nobel-díjas: Roger Martin du Gard, André Gide és Saint-John Perse szerepel a listán, őket követte – mások mellett – Eugéne Ionesco, André Malraux és Henry de Montherlant. Hogy kik a következő jelöltek? Más neveket hoz fel a Le Figaro, és másokat említ a fennállásának 100. évfordulójára készülő Gallimard kiadó. Előbbi Michel Turnier, Patrick Modian és a 2008-s Nobel-díjas Jean-Marie Le Clézio esélyeit latolgatja, utóbbi a tavalyi Nobel-díjas perui író, Mario Vargas Llosa és az amerikai Philip Roth érdemeit sorolja.

Milan Kunderát természetesen ez a névsor sem foglalkoztatja. Nyolcvankét évesen, miközben új regényét írja, az ablakában pimaszkodó verebeket csodálja.

Hallgat, ha odakint zaj van, de azonnal megszólal a gyanús csendben.

Éppen látszik a rejtőzködő író