Hofi köztünk van
Éppen ma hetvenöt éve született, csaknem évtizede halott. Hoffmann Géza Kőbányán ismerkedett az élettel, és a művészettel is. Amatőr színjátszóként, majd Rózsahegyi Kálmán iskolájában próbálkozott a színészettel. A főiskolára háromszor nem vették föl. Szendrő József, a remek komikus és jó szemű színigazgató viszont fölvette Debrecenbe, művésznevét is tőle kapta. De igazán nem lett belőle színész. Parodistának érezte magát, néhány év után el is hagyta Debrecent. ORI-engedéllyel az országot járta. Vidéki művelődési házakban tanulta ki, hogyan kell megfogni a közönséget, és alighanem ugyanezeken a helyeken ismerte meg alaposan a Kádárkor Magyarországát. Ami kisebb tehetségek, kevésbé erős egyéniségek számára az ambíciók, az álmok, az ábrándok temetője lehetett, az neki iskola volt, ismeretszerző tanfolyam és gyakorlóterep.
Közismert 1968 szilveszterén lett, amikor a rádiókabaréban elhangzott az akkoriban roppant népszerű táncdalfesztivált parodizáló műsora. Komlós János azonnal szerződtette is a Mikroszkóp Színpadra, ahol 1982-ig, tehát Komlós halála után még két évig maradt. Ezután haláláig a Madách Kamarában lépett fel saját műsorával.
Mélyen értette korát, korának Magyarországát, magyar embereit. A létező szocializmus eszméit és valóságát, reményeit, hiteit és kiábrándulásait fogalmazta kabaréjelentekké, magánszánokká, egész estét betöltő műsorokká. Nem röhögtető volt, aki élcekkel csiklandozza a publikumot – az életükkel szembesítette a nézőket. Mondhatjuk, leleplezte a kor álságait, hazugságait, meg azt is mondhatjuk, hogy ezt mindig bizonyos határig tette, fogalmazhatunk úgy is, hogy szelepfunkciót töltött be: röhögés által vezette le a gyülemlő indulatokat. Ám éppen ezzel találta telibe a korszellemet. Hofi műsoraiban a nómenklatúrán belül és kívül mindenki magára ismerhetett. Kádárt is parodizálhatta. Igaz, mert megengedték neki. De azért engedték meg neki, mert egyrészt népszerűsége kikényszerítette, másrészt mert az éppen belefért a puha diktatúra politikai érdekrendszerébe. Hofi ha nem is teremtette, de megtalálta azt a lényegi érzületet, hangulatot, amelyben akkor mondhatni nemzeti egység volt.
Még csak hetvenöt éves lenne, lehetetlen nem eljátszani a gondolattal, mi lenne, mit tenne, ha élne. De válasz nincs. Szobra ma is önmagát nézi, mint Hamlet a koponyát, a Nagymező utcában. Mögötte egykori munkahelye, a Mikroszkóp hol szánalmas, hol tisztes vergődés után épp a minap zárta be kapuit – talán végleg. A nemzeti tudat mélyrétegeiből azonban Hofi hagyatéka kitörölhetetlen.
