A lány a HÉV-en nem lehet több tizenöt évesnél, bőre feltűnően fehér, pólója, rövidnadrágja fekete, ócska kis szentjánosbogarak, piercingek az ajkán, az orrában, a fülében. Hízásra hajlamos, nagydarabnak mondható, nem szép, nem csúnya, ül az ablak mellett, bakancsos lábai a szomszédos ülésen. Többnyire a plafont bámulja, néha kinéz, de ha valami tereptárgytól megtükrösödik az ablak, és halványan megpillantaná az arcát, rögtön visszarántja tekintetét a kocsi mennyezetére.

Önnön kamaszságának karikatúrája, és ezt tudja is, tehetetlen, heves undorral figyeli magán a felnőttség rémes, ám forrón vágyott és számon tartott kérgeit, hegyeit, völgyeit, édes és nevetséges gőzölgéseit. Boldog a nagy adag boldogtalanságától, és halálosan meg van sértve a világra, a génekre, a hormonokra, és főleg arra az illetőre, az összes olyan illetőre, aki ilyenkor nem vonja őt az ölébe. Mert azt kéne, hogy az ölébe vonja, elringassa, beletúrjon a papírzacskószőke hajába, mintha ötéves kislány volna, s jövőre már menne iskolába, és igenis egészen addig ringassa, dédelgesse míg ő, nem szép és nem csúnya lány létére el nem küldi a halál kaszára ezt a valakit, akinek a türelme összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a létező apáké, s csak dörmög és simogat ezek után is, mindenek után is, hogy jól, van, tüskekisasszony, jól van.

De egyelőre nincs jól.

A túlsó négyes ülésen egy másik lány és egy fiú, akikkel a bakancsos lány, feszültség ide vagy oda, vélhetően összetartozik. A fiú magas, szemüveges, a lány kicsi, kihívó, s mint egy hangvilla, éjjel-nappal nevetgél magában. Szintén nyárifeketében vannak s bakancsban. Néha odanéznek az egyedül ülő lányra, de nem boldogtalanok nélküle. Ellenőrzik, hogy ott van, tudják, hogy együtt fognak leszállni, s hogy a Zsani ilyen, ilyen a lelke, hagyni kell. Ha összevesztek, alighanem csak egy hajkefén, egy kóláspoháron a mekiben, igaz, a Zsani szerelmes a szemüveges fiúba, aki viszont a kicsi, kihívó lányba szerelmes, noha a nagydarab a lelki társa és barátja, de ez az aszimmetria, minthogy minden emberi trióban ott rezeg, itt és most, mint feszültség alig tapintható. Tudják, hogy a vége csúnya, nagy szakítás lesz, de egyelőre szenvedélyesen lógnak együtt, a fiúnak csak anyja van, a Zsaninak csak apja, a kicsi lánynak mindkettő, de az agyára mennek. Ennyit tudnak egymás családi viszonyairól, több nem is nagyon érdekli őket, a keskeny de tapadós felület, amivel egymás felé fordulnak, bőven elég.

A kocsiban nem ül más rajtuk kívül, én, mint a kamera, de én helyet nem foglalok el.

A negyven fölötti férfi vastag fekete öltönyben, kezében selyempapírba csomagolt koszorúval Csillaghegyen száll föl. Lassan végigjön az ülések közti folyosón és, mintha csak véletlenül, leül a bakancsos lány mellé. Érthetetlen, meglehetősen provokatív ez a leülés, hely van bőven, nehéz nem arra gondolni, hogy akar valamit, valami rosszat, ami kívül esik a kamaszkedély láthatárán. A fiú szemében ki is alszik a szerelmes fény, s homályos rosszérzése támad. A férfi láthatóan erős, rendőr vagy elzüllött artista, ha arra kerül a sor, a fiút kettéhajtja, mint egy szívószálat. A fiú már ettől gyűlölni kezdi, hogy erős, hogy férfias, hogy a röhejes fekete öltönyt is lazán, magától értetődően viseli. Sose leszek ilyen, gondolja a fiú, s mozdulatlanul ül, figyel, mint valami inkognitós testőr.

A férfi pillantásra se méltatja őket, egyedül a lányt nézi, egész pontosan a csupasz, ügyetlenül borotvált lábszárát. Egy Bruno Ganz-hasonmásversenyen alighanem bejutna a középdöntőbe, de a három kamasznak fogalma sincs, ki az a Bruno Ganz, igaz, arról se vagyok meggyőződve, vajon a férfi tudja-e. Nem kell tudni, negyven fölött mindenkiben van egy leheletnyi brúnóganc, egy hegedűvonó-mozdulat, egy tollfehér mosoly, egy könnyű összenézés a halállal, tudni ilyesmit úgyis képtelenség.

Vedd le onnant a koszos lábadat, mert lelököm, mondja Bruno Ganz a lánynak. A szájzár határán préseli ki magából a szavakat, annyit, amennyit muszáj, közben igazgatja a selyempapírt a koszorún. Úgy érzem, nem színjózan, igen, fröccsszagú, ha nagyon ráközelítek, látom, hogy muslincák kergetőznek a szája körül.

Minek vegyem le, kérdezi a lány vontatottan, egészen penetráns hangsúllyal.

Nem tudod, minek, kérdez vissza a férfi, a hangjában az indulatot némi csodálkozás színezi.

Nem, mondja a lány.

Mert összepiszkolod a bakancsoddal, mondja a férfi. Oda más utas is le akar ülni, és piszkos lesz a ruhája miattad.

Fáj a lábam, mondja a lány.

Tényleg fáj a lába, szól bele a fiú, lovagiasan és kétségbeesve, mert a férfiban van valami kiszámíthatatlan, sőt rémületes, mintha gyújtózsinórt rágcsálna beszéd közben. A fiú majdnem teljesen ránéz a férfire, és megállapítja magában, hogy, őszintén szólva, ugyanaz a rossz valami, rossz kipárolgás érződik belőle, mint amit a lányban sem szeret, lelki barátság ide vagy oda. De ennek a dolognak nem tud nevet adni, se jót, se rosszat.

Te ebbe ne avatkozzál bele,Ricsi,mondja váratlanul, a foga közül a lány a fiúnak, aki vérvörös lesz, grimaszol, megvonja a vállát, mintegy jelezve Bruno Ganznak, hogy ő jót akart, s bizonyos határok között a továbbiakban is kész az együttműködésre. Hogy felel a lány bunkóságáért, s amennyire lehetséges, igyekszik elsimítani.

Mitől fáj a lábad, kérdezi a férfi.

Közöd, kérdezi a lány.

Az a közöm, hogy vedd le a bakancsod, tedd föl úgy a lábadat, mondja a férfi. Legalább szellőzik, ha fáj.

A kicsi lány a túlsó ülésen elneveti magát.

Mondtam valami nevetségeset, kérdezi a férfi, és ránéz a kicsi lányra, aki erre elhallgat, pontosabban visszagyömöszöli a nevetését, mint valami fékezhetetlen cicit egy kissé kinőtt melltartóba. Ettől mélyen elpirul, pontosabban attól, ahogy a férfi ránéz. Erős, nyers, tornatanár-nézése van, s félreérthetetlenül, mohón a lány két nevető mellét nézi a fekete trikó alatt. A lány összehúzza magát és azt, mondja, nem.

Mit nem?

Nem magán nevettem.

Hanem hogy biztos büdös a lába, kérdezi a férfi és int a fejével a Zsani felé. Mosolya mint egy könnyű sebhely, ha akarom észreveszem, ha nem akarom nem.

Haha, mondja a Zsani. Kurvára szellemes.

Idefigyelj, nem mondom még egyszer, vedd le a bakancsod, vagy sürgősen tedd le onnét a csülködet. Hallod, emeli fel a hangját a férfi.

Aha, mondja a lány.

Ekkor a Ricsi föláll, hátizsákjából előkotor egy nejlonzacskót, halált megvető bátorsággal áthajol a becsomagolt koszorún, megemeli a lány lábát és a bakancsa alá teszi. Aztán kihúzza magát, megáll egy pillanatra a férfi mellett, majd visszaül.

Nem tudom, ebbe mi a fakjúnak avatkozol bele, mondja a lány a fiúnak, de nem mozdul, a zacskót csak megzörrenti, nem rúgja le. Le is rúghatná, ezt üzeni a kicsi mozdulat.

Sokáig csönd van, aztán a férfi váratlanul, cseppet se barátságosan megfogja a Zsani tarkóját, és az ölébe húzza a fejét. Tartja ott, a lány mozdulni se tud.

Hé, mondja a fiú rémült, vékony hangon és fölpattan. Hé, azonnal eressze el! Kuss, mondja a lány és elfészkelődik a férfi ölében. Bruno Ganz beletúr a lány izzadt, rövid hajába. A fiú áll egy pillanatig, aztán fölpattan, előrevágtat az ajtóhoz, hátat fordít az egész jelenetnek. Hányingere van, és legszívesebben elsírná magát. A kicsi lány eltátja a száját a csodálkozástól, ül a helyén összeszorított combokkal, mozdulni se mer.

Ugye, tudod, hova megyek, kérdezi az Árpád híd után a férfi.

Aha, mondja a Zsani, sejtem a fakjú öltönyödből.

És, kérdi a férfi , keze megáll a lány, erős, hideg nyakán.

Fáj a lábam, feleli a lány.

Mégiscsak a nevelőanyád volt, mondja az apja.

Mostoha, mondja a lány.