A visszhang
A film bemutatójának évében, május 2-án lépte át a Downing Street 10. kapuját Tony Blair, a brit Munkáspárt „fenegyereke”, hogy 18 év után leváltsa a kormányzásban „megfáradt” torykat, a Margaret Thatcher, a Vaslady árnyékában halványan kormányzó John Majort, hogy az új Munkáspárt ideológiájával próbálja „humanizálni” a kapitalizmust, ahelyett, hogy „el akarná söpörni”. Ez az új Munkáspárt ölelkezik majd össze Bill Clinton amerikai elnökkel és Gerhard Schröder német kancellárral, a baloldal „harmadik útján”, amely tíz évre meghatározója lesz a világ politikájának.
Blair 41 évesen lett pártelnök, rá három évre kormányfő. Agyát ügyvédként csiszolta a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, s nyolc év alatt hozzászokott a tények tudomásulvételéhez. „A racionális gondolatmenethez” – emlékezik 2010-ben (Tony Blair Utazás, Kossuth Kiadó, fordította Kiss Marianne és Orzóy Ágnes). 1983-ban lett képviselő, még olyan elképzelésekkel az államosításról és a nemzetvédelemről, amin az 1994-es Blair meglepődött és gúnyolódott volna, de már akkor tudta, hogy a párt mennyire ódivatú. Ez a „tudás” alakítja ki gyilkos, de örök barátságát Gordon Brownnal, a későbbi pénzügyminiszterrel, utódjával a miniszterelnöki bársonyszékben, s azzal a szellemi körrel, amely teljesen átalakítja a Munkáspártot. A hatalomig azonban még hosszú és keserves az út.
A polgári demokráciákban nem azért „találták fel” a politikai pártok váltógazdálkodását,mert az „helyes”, vagy mert némelyek azt „jónak” gondolják a köz szempontjából. Hanem, mert megtapasztalták: a hatalomban nemcsak a hatalmat gyakorló garnitúra fárad el, hanem az a szemlélet is, amellyel ország-világ dolgait intézi. A megállíthatatlanul újratermelődő problémák gyakran új megközelítést követelnek, s egy idő után a megszokásokba belerágódott irányítók képtelenek őket kezelni. Nem beszélve a hatalomban elbizakodottak korrupciós vagy erkölcsi botrányairól. A közönség ilyenkor megérzi, hogy a hatalom elfáradt, ideje leváltani. A kérdés az: van-e helyette más? Bármennyire zaklatottan vagy lustán mozogjon is a váltógazdálkodás szinuszgörbéje, alatta az x tengely szilárd. Kétség nincs: mindenki az országot, az Egyesült Királyságban az alkotmányos monarchiát szolgálja. A leváltás állandó fenyegetése pedig nemcsak jobb teljesítményre sarkall, hanem simulékonyabb változtatásokra is. (Történetünkben Margaret Thatchert nem utolsósorban arroganciája miatt menesztette saját pártja 11 év után.)
Az ellenzékben persze mindig dolgozik az „én jobban tudnám” akarata. A Munkáspártban még ott volt a kétségbeesés is: 1978 és 1997 között sorra elvesztette a választásokat, s úrrá lett rajta a meggyőződés, akármit csinál, soha nem győzhet. „Süket duma, gondoltam, azért vesztettünk, mert nem ismertük a modern világ modern választópolgárát” – mondja Blair, aki jóval azelőtt, hogy 1983-ban képviselő lett, rájött, a Munkáspárt problémája önmagában van, önmaga gerjeszti azt. „Nem érintkeztünk a modern világgal. Volt valami végzetesen avíttas a gyűlésekben, a szabályokban, az egésznek a kultúrájában” –emlékezik. „A kényelmi zóna túl nagy volt, túl csábító, túl bőséges, semhogy a vezetőség valaha is megérezze a változás szükségességét.” Mire Margaret Thatcher 1979-ben átvette a hatalmat, addigra világos volt, hogy a szakszervezeti privilégiumokat békésen nem lehet felszámolni, csak a radikális út járható. És Thatcherben megvolt az erős karakter, a vezetőképesség és az intelligencia ahhoz, hogy ezt véghezvigye. Blair meglehetős rosszallást váltott ki saját pártjában, amikor támogatott bizonyos Thatcher által bevezetett változásokat, mert megértette, hogy a Vaslady könyörtelen intézkedéseit, amelyekkel letörte a 80-as évek sztrájkjait, a társadalmi és gazdasági szükségszerűség szülte. Hogy Nagy-Britannia életben maradhasson, szüksége volt a gazdasági reformokra, amelyekkel szemben a Munkáspárt gazdaságpolitikája reménytelenül kollektivistának látszott.
A történelem fintora, hogy a baloldalon ébredő Blair és a mereven konzervatív Thatcher gondolkodása találkozott egy ponton: mozdíthatatlan a gazdaság szerkezete, amíg le nem törik a szakszervezetek szinte korlátlan konzerváló hatalmát, amely nemcsak az ipar elsorvadására nem reagált, de a brit társadalom gyökeres átalakulásáról sem vett tudomást. A Munkáspárt bázisát ezek a szakszervezetek adták. És némi cinizmussal azt mondhatjuk: a Munkáspárt történelmi szerencséje, hogy a váltógazdálkodásban a konzervatívok végezték el a piszkos munkát, az új Munkáspárt ébredő vezetőinek „csak” az apraja maradt.
De amit ehhez önmagával meg kellett tennie ennek a pártnak, az nem volt kevés. A párt alapszabályának 1917-től 1992-ig alappillére volt a IV. záradék, amely „a termelőeszközök, az elosztás és az árucsere köztulajdonba vételét” szentségként kezelte, s amelyet Blair fondorlattal töröltetett. Aztán túlment ezen: „Ha egy párt egy bizonyos módon határozza meg önmagát, ami nincs ínyére a nyilvánosságnak, akkor a meghatározásnak megvan az a kínos szokása, hogy megülepszik, akár öreg házban a dohszag. Használhatunk légfrissítőt, kitárhatunk néhány ablakot, és biztathatjuk az embereket, hogy majd javul a helyzet; ám a végén mégis csupán egyetlen dolog segít: ha kimondjuk, hogy a hely bűzlik, nosza alakítsuk át, mégpedig úgy, hogy a szerkezetet megtartjuk, a többit meg felforgatjuk.”
Az elméleti háttérért meg kellett küzdenie, hiszen a baloldali brit értelmiség hagyományosan felmagasztalta a munkásosztályt, nem volt viszont célja, hogy beemelje a középosztályba. Márpedig az átlag munkás már ott szerette volna tudni magát, s főként a gyerekeit. A 60-as évektől valamennyi progresszív pártnak az volt a problémája, hogy összetört a homogén osztályalap. Az emberek pedig már nem adományt akartak, hanem szabadságot, hogy többet kereshessenek, és elkölthessék a pénzüket. Neheztelni kezdtek a segélyből élő potyázókra, akiket ők finanszíroztak. Másféle kapcsolatot akartak az állammal: partnerek vagy polgárok óhajtottak lenni, nem segélyezettek vagy kliensek. Az 1970-es évek végén ezt értették meg a konzervatívok, és ezt nem akarta megérteni a Munkáspárt régi garnitúrája. Nem arról volt szó, hogy ezzel a fejlődéssel, mint valami szerencsétlen realitással „kiegyezzenek”, hanem arról, hogy megértsék: ez maga a haladás. A harcban Blair, persze nem „ártatlan, tiszta lélek”, hanem dörzsölt politikus volt. 1992-re már élharcosa a párt modernizálásának, de soha nem jár annyira a többiek előtt, hogy eltűnjön a láthatárról. Legelöl állt, de vigyázott, hogy a falkával maradjon, nehogy elszigeteljék, nehogy kilőhessék. Azon a nyelven beszélt, amelyen az a régi gárda, amelynek gyakorlatán változtatni akart. „Ellenkező esetben igazunk lehet ugyan, csak épp a kutya sem hallgat ránk” – mondta.
És mind tisztábban összeállt a „harmadik út” filozófiája, amely újrafogalmazta az állam dolgát egy olyan korban, amelyben az emberek nagy része a jóléti állam és a közszolgáltatások kedvezményezettje, s amelyben az emberek egyszerre akarnak többet kapni és kevesebbet fizetni.
A „harmadik út” nem a jobb- és a baloldal közötti különbség ügyes szőrszálhasogatása volt – mondja Blair. És a „közös nevező” populizmusnak sem volt nevezhető. Összefüggő és sikeres kísérlet volt a progresszív politika újbóli meghatározására: felszabadítani avítt ideológiája alól;megreformálni a kormány és az állam szerepét; kapcsolatot teremteni a polgár és a társadalom felelőssége között – jóléti ügyben kinyújtott kéz, de nem alamizsna. Ilyen úton lehetett túljutni a kisállami, „szerep nélküli társadalom” ideológiáján; és egyben a hagyományos demokrata bázis java részének nagyállami, vállalkozásellenes ideológiáján.
A 2000-es évek végére a kormányzás felőrölte az új Munkáspártot is. Blair 2007-ben átadta székét a helyére mind türelmetlenebbül vágyakozó, ragyogó elméjű, de erőtlen Gordon Brownnak. A „harmadik út” kifulladt, ám a toryk a 2010-es választásokon így is csak patthelyzetet tudtak elérni és az Egyesült Királyságban szokatlan módon csak a liberálisokkal koalícióban voltak képesek kormányt alakítani. A vereséghez alighanem hozzájárult az is, hogy a Munkáspárt vezető körei nem gondolkodtak el elég mélyen Blair szavain: „Minden progresszív mozgalomnak óvakodnia kell a saját sikerétől. A progresszió újraformálja a társadalmat, amelyben működik, következésképpen önmagát is újra kell formálnia, különben az egykor erőteljes, harsány hangból távoli visszhang lesz, amely még visszaverődik ugyan, de már alig van hatása”.
Sokan végleg eltemették a „harmadik utat”, s vele a baloldalt is. Elkapkodták. Annyi viszont biztos, hogy a baloldalra nehezedő nagy kényszer, hogy a politikai inga napi járásától függetlenül tisztázza viszonyát az államhoz, a tömegtársadalom polgárához. A kapitalizmushoz.
