– Minden reggel arra ébredek, hogy ma mit találtak ki ezek – mondja a mentős. –Mit érdekli ez magát? – Igaza van, nem kellene, hogy érdekeljen. Csakhogy tegnap az egyiket kapták el, ma a másikat. Ki a fene tudja, hogy ezek mikor jutnak hozzánk, hozzám. Nem kellett volna hinni se azoknak, se ezeknek. A lányom azt mondja, hogy ezek legalább magyarok. – Mi a lánya? – Pénztáros az egyik bevásárlóközpontnál. Ott aztán mindennap lenyomják a torkán a szart. Ezektől mást vártam. – Mit? – Nyugit.

Telefon. Sír. Kirúgták. Egy éve hívták oda. Mégis nagyobb biztonság a közszféra, mint a magán-. Ilyen szakmai tudással, olyan tárgyi ismerettel. Ma reggel behívták. Sajnáljuk. Tegye le a kulcsát és a mobilját. Tőlünk maradhatna. De ők leszóltak. 51 éves. Nincs hová fordulni. Nincs kihez fellebbezni. – Tudod, az egésznek a kicsinyessége. – Tudom. – Az embernek nem marad semmi méltósága. – Ne mondd ezt!

– Igazság szerint könyörögtem volna. Adjanak még egy esélyt! – Nincs értelme. –De nem tudom, hogy mit rontottam el. –Semmit. Rosszkor voltál rossz helyen. Ha jól csináltad azért, ha rosszul azért. – Egész életemben becsülettel dolgoztam. És most olyanok beszélnek rólam megvetően, akik sose dolgoztak. – Ne sírj!

Rendőrtiszt. Tökéletesen lojális. Egyforma száraz hangon beszél. – Milyen a hangulat? – kérdem ostobán, ahogy valaha Brezsnyev elvtárs tette. Legyint. – Nincs itt semmi baj. – Én mégse kötözködnék a hatalom helyében a saját rendőreimmel. –Mind ezt csinálták 90 óta. – Miért? – Nem akarják elhinni, hogy ha nem kényszerítenek, nem foglalkozunk a politikával. Még ha kényszerítenek, akkor se. – Ezt várták?

– Hát mit várjanak ezektől a magunkfajta „Kádár-huszárok”? Én helyszínelő voltam a váltás előtt. Azt szoktam mondani, hogy a hulla ugyanolyan büdös volt, mint ma. –Mi lesz? – Semmi. Végezzük a dolgunkat, ha ezek hagyják.

Jobboldali város vállalkozói. Övék az ipari park, a város boltjai, vendéglői, szállodái. Beszélgetünk. – Mikor lesz vége? –kérdi az egyik. –Minek? – Ennek az összevisszaságnak. Egyik szabály szűnik meg a másik után. Ami tegnap volt, ma nincs, holnap megint más lesz. – Mikor nyugszanak le ezek végre? – kérdi a másik. – A polgármesterük lenyugodott? – Igen, vele nincs gond. De mindig azt mondja, hogy ő nem tud hatni rájuk. – Igazat mond. –Tényleg nem volt semmi programjuk, tervük ezeknek se, akár azoknak? – Nem. –De ebben a bizonytalanságban se fogyasztás, se beruházás. Ki merne beruházni, ha bármikor visszamenőleg megadóztathatják. Áll minden. – Megy az autóipar, és jönnek a kínaiak. – Ezt ugye nem mondta komolyan? – Szeretnék hinni benne. –Több biztonság kellene, kevesebb hit. –Maguk már nem hisznek? – Jobb szeretnénk, ha a törvény törvény, a szabály szabály, az adott szó adott szó lenne… – Tudom, és a krumplileves krumplileves. Nevetünk.

Még mindig David Kennedy könyvét olvasom és jegyezgetem ki magamnak. Rooseveltről és a New Dealről, illetve a második világháború Amerikájáról ír. Említi, hogy 1933 januárjában, amikor Hitler átvette a hatalmat Berlinben, és Mussolini rendszere igen hatékonynak látszott a válsággal szemben Rómában, akár Sztáliné Moszkvában, a demokraták közül sokan gondolták, hogy igazi tekintélyuralomra volna szükség Amerikában is. A demokrácia és a piac lejárták magukat. Az emberi jogok, méltóság, szabadság idejétmúlt dolgok. Walter Lippmann, az egyik legbefolyásosabb liberális újságíró fölkereste Franklin Rooseveltet 1933. január végén Warm Springsben, és nagy határozottsággal így szólt hozzá: „A helyzet kritikus, Franklin. Nincs más alternatívád, mint bevezetned a diktatórikus hatalmat.” A „Hyde Park egykedvű szfinxének” a szeme se rebbent – kitartott a demokrácia, a piac és az állam általa képviselt szabad felfogása mellett.

A New Dealnek, állapítja meg a késői kor kiváló történésze, nem volt egységes filozófiája, még igazi előrelátó terve sem. Az adminisztrációban együtt ültek a deficitnövelésben hívő keynesianusok és a költségvetési szigor hívei, az inflációt szabadon engedők és az árszabályozók, a kartelleket helyeslők és a trösztellenesek, a fogyasztást élénkíteni akarók és a beruházást támogatók, a közmunkát erőltetők és a munkaerőpiacot élesztők. És mégis, a New Deal „összeállt” az intézmények építésében. A társadalmi párbeszédben. Az adminisztráción belüli vitákban és a koordinációban. Az ember és közössége méltóságában. És végül volt valami, ami az egészet jobban összetartotta, mint bármiféle filozófia. „Az összetartó erő egyetlen szóban összpontosult: biztonság – biztonság a kiszolgáltatott egyéneknek, ahogy azt Roosevelt kampányában hirdette, és az 1935-ös Social Security Actban teljesítette. De biztonság a kapitalistáknak és a fogyasztóknak, a munkásoknak és az alkalmazottaknak, a vállalatoknak és a farmoknak, a háztulajdonosoknak és a bankároknak, a házépítőknek egyaránt. A munka biztonsága, az életpálya biztonsága, a pénzügyi biztonság, a piaci biztonság – a biztonság volt az a közös jellemző, amit a New Deal mindenkinek jelentett.”

Amikor Roosevelt a rádióban megszólította rendre hallgatóit, hangja a nyugalmat és a változások biztonságát sugározta. Amerika nem a mi és ezek, az én és ők, hanem a mi mindnyájan Amerikája volt. Roosevelt nem alázott meg mindennap más társadalmi csoportot. Nem állított sarokba, nem ültetett szégyenpadra felnőtt embereket. Az intézmények, a párbeszéd és a tettek biztonságával állította helyre az emberek és az ország méltóságát.

Az elmúlt években az emberi méltóságunkat veszítettük el. Emezek vagy amazok helyettünk és fölöttünk döntenek. Nem csak a jogállam dől itt össze. A hatalom egymás után mondja fel azokat a hallgatólagos vagy nyílt megállapodásokat, amelyeket különböző társadalmi csoportok a korábbi állammal vagy egymással kötöttek arról, milyen legyen munkájuk, nyugdíjuk, életpályájuk, lakóhelyi viszonyuk. Minden hallgatólagos társadalmi szerződés, valamennyi nap mint nap kialakított megállapodás felmondatik, vagy bármikor felmondásra kerülhet. Én bizonytalan vagyok, te nem vagy a főnökeidtől biztonságban, ő nem biztos a szomszédaiban, mi nem vagyunk biztonságban a kormánytól, ti bizonytalanok vagytok a múltatok, ők bizonytalanok a jövőjük miatt. És ezek, ők bizonyosak?

Ludwig Wittgenstein A bizonyosságról című munkájának 513. §-a mondja: „Mi lenne, ha valami tényleg hallatlan dolog történne? Ha mondjuk azt látnám, hogy a házak fokozatosan minden nyilvánvaló ok nélkül elpárolognának; ha a tehén a réten a fejére állna, nevetne, és érthető szavakat mondana; ha a fák fokozatosan emberekké és az emberek fákká változnának. Igazam volt-e, amikor mindezen események előtt azt mondtam: »Tudom, hogy ez egy ház« stb., vagy egyszerűen »Ez egy ház« stb.?” A tehén fejen áll a réten, és énekel.