– Nincs búza – morogja egy kopott overallos, hiányos fogazatú, ötvenes férfi, Pécsett a gyárvárosi buszmegállóban.

Nem néz rám, de érzem, nekem címezte a szót.

– Nincs búza? – kérdezek vissza.

– Nincs. Azt mondták a boltban, nem is lesz aratásig.

– Minek kellene?

– A tyúkoknak.

– Hány van?

– Húsz.

– Hány tojást szed ki alóluk?

– Mikor, hogy.

– Merre lakik?

– Komlón.

– A búzáért bejött Pécsre?

– Voltam a temetőben is.

– Kihez ment?

– A feleségemhez.

– Mikor halt meg?

– Ma három éve.

– Hány éves volt?

– Ötvenegy.

– Mi vitte el?

– Inkább ki!

– Hogyan? – értetlenkedem.

– Elvitte egy bakcigány.

– Szóval elhagyta magát? Nem válaszol. Hallgatunk fél percig, akkor megszólalok:

– Ha él, miért jár hozzá a temetőbe?

– Nekem meghalt.

– És sírja is van?

– Van.

– Remélem, nem ölte meg?

– De – mondja, és a homlokára mutat: itt.

Megint hallgat, aztán nógatás nélkül is folytatja:

– Rakodó voltam harminc évig. Megroppant a gerincem, lerokkantottak. A kertvárosi lakótelepen laktunk, és nem tudtuk fizetni a fűtést. Eladtuk a lakást, és vettünk egy faházat Komlón, Határtetőn, a zártkertben. A megmaradt pénzt odaadtuk a két gyereknek, meg sírt csináltattunk magunknak. Hogy ne legyen azzal se gond. A sírra ráírtuk a nevünket meg a születésünket. Azt hittem, együtt nyugszunk.

– De elment az asszony – bólintok rá.

– Nekem meghalt.

– Azóta nem is találkoztak?

– Csak a temetőben. A sírra felírtam a neve alá a halála dátumát.

– De hát ez hamisítás!

– Nem az. Elváltam tőle. Mint feleség meghalt.

– Nagyon szerette?

– A feleségem volt. Meghülyült vénségére. Buta tyúk.

– Virágot is szokott vinni a sírra?

– Csak mécsest gyújtok.

– Ha jön egy ismerős, nem kérdezi, mi lett az asszonnyal?

– Néha. Sajnálják, és részvétet nyilvánítanak.

– Maga olyankor mit mond?

– Semmit. Könnyezek.