Járása kissé darabos, mintha állandó lumbágó kínozná, ennek ellenére – legalábbis a kollégák beszámolói szerint – mindig ő intézi a családi nagybevásárlást, amelynek során sokszor látni őt, amint számtalan jól megrakott szatyorral gyalogol haza a piac ról vagy a nem túl messze lévő hipermarketből.

Tehát nem egy George Clooney vagy ha korban hozzáillőt keresünk, mondjuk, Harrison Ford, szóval nem gigasztár-, de azért mégiscsak filmsztárarc.

Azt sem tudni, a valóságban vajon mennyire aggódik a lányáért, már ha egyáltalán létezik valamiféle lánya. Magánéletét – legalábbis a családi vonatkozásokat – titokzatosság övezi.

Hétköznapjai azonban jól ismertek. És meglehetősen egyveretűek.

Mindennap korán, ébresztőóra nélkül kel. Talán az álmatlanság az oka, talán más, mindenesetre minden reggel már a műszak megkezdése előtt a kapunál van. Nyitáskor azonnal elfoglalja helyét, míg a többiek csak jó félóra elteltével kezdenek befelé szállingózni. Mire mindenki megérkezik, ő már a napi teljesítés jelentős részén túl lehet, teszi ezt pedig úgy, hogy mint mindenki, ő is tevékenyen és folyamatosan részt vesz a szokásos reggeli, műszakkezdő beszélgetésekben.

Ezekből a társalgásokból kitűnik, hogy általános műveltsége a kollégák legtöbbjét jócskán meghaladja, légyen szó akár mondjuk a magyar vagy a nemzetközi filmművészetről, az éppen aktuális természeti katasztrófához kapcsolódó háttér-földtani-földrajzi ismeretekről vagy akár a celebvilág naponta frissülő ricsajáról. Békés természetű, ugyanakkor véleményét nem csomagolja bizonyos személyek érzékenységét sértő, pontosabban azt elkendőző diplomatikus bugyorba. Mindezek miatt egy-két keményebb, ámbár akkor is szellemes beszólása miatt hideget-meleget egyaránt kap a kollégáktól (főleg az előbbit), amire ő általában filmsztáros (hohó, megint egy filmsztáros jelző!) félmosollyal és hanyag vállrándítással válaszol.

„Másutt lenne ennek az embernek a helye” – mondogatják néhányan a kollégák-sorstársak közül, ő azonban szemmel láthatólag meg van elégedve jelenlegi helyzetével. Előléptetésre pedig még csak nem is gondol.

A délutáni műszak nem igazán különbözik a délelőttitől – miért is különbözne? Ugyanott ül a helyén, és teszi a dolgát. Mint mindenki, hol jobban, hol kevésbé jól, de azért általában pontosan és megbízhatóan. Akárcsak a többiek nagy része, ő is napi sémák szerint működik: aktív részvétel a „reggeli csúcson”, aztán csöndesebb délelőtt, illetve kora délután, majd a délutáni műszak vége felé az újonnan megélénkült hangulatot kihasználó, ismételt aktív társasági részvétel. Ilyenkor aztán képes mindent beleadni – mármint a társalgásba: műveltségének rejtett oldalait is meg-megcsillantja, továbbá hozza szokásos akasztófahumorát, cinikus stílusát, nem utolsósorban pedig elképesztő teljesítőképességét, amivel nemegyszer nagyságrendekkel maga mögé utasítja a nála idősebb, régebben az iparban tevékenykedő kollégákat is, s aminek következménye például az, hogy az esti műszakban az egyik fő beszédtéma is ő lesz – no jó, ne essünk túlzásba, nem a legfőbb téma, de azért rendesen terítéken van. Ő ekkor már nincs ott, az esti műszakot csak a legritkább esetekben vállalja.

Másnap reggel azonban ismét ott van, akkor, amikor műszakkezdéskor az előző napi tevékenységével még bőven szolgáltatna kibeszélnivalót. De mivel magát a műszakot ő kezdi – szinte mindig –, így aztán új (tiszta) nap veszi kezdetét.

Ja, és hogy mi van az éjszakai műszakkal? Az nincs. A borozó minden este 23 órakor bezár. Másnap reggel 7 óráig ki se nyit.