A könyvelő vállalkozóként dolgozó Güzü elmesélte, hogy Szlovéniában vette a masinát, és karácsony előtt avatta fel, amikor 17 és fél liter szederpálinkát főzött rajta. A szeder kortyolgatása közben Güzü elmélázott:

– Ötven éve az utcánkban mindenki főzött pálinkát. Volt abban romantika, hogy kijátszhatjuk a hatalmat, hogy lebukhatunk. Hobbiból vettem ezt a gépet és nosztalgiából.

Neki is álltunk nosztalgiázni. Szombathelyen, a Kertész utcában nőttünk fel, ahol a múlt század elején vasutasoknak parcelláztak telket. Hatvan évvel később is többnyire vasutascsaládok és leszármazottaik lakták az utcát. A szerény keresetű emberek tyúkot, kacsát, libát, disznót tartottak, s a jószágoknak a takarmány nagyjátmegtermelték a házuk mögötti hosszan elnyúló földszalagon. Valamennyi kertben 15-20-féle gyümölcsfa kínálta termését májustól késő őszig. Az otthoni pálinkafőzést minden famíliamegkockáztatta. Güzü nagyapjától – a felénk csak fináncként emlegetett pénzügyőrök – öt liter vegyes pálinkát koboztak el 1960-ban, és ezer forintra bírságolták a járműjavítóban ezerkétszázat kereső öreget. Hogy mennyi pálinkája lehetett neki még, azt Güzü nem tudja, de tény, a tata, miután kikáromkodta magát, ennyit mondott:

– Még így is megérte. Anyai nagyanyámnak 1958-ban a spirálcsöves hűtőtartályát foglalták le. Őt is csúnyán megbüntették. Egy hét múlva volt új spirálja. Mert nagyanyámon nem lehetett kifogni. Az analfabéta asszony ötletes takarékossággal nevelte fel nyolc gyermekét. Szükség is volt erre, hisz szocdemként állandóan szervezkedő nagyapámat a húszasharmincas években sűrűn elbocsátották. Nagyanyám semmit se dobott ki: a kopott ruhát kifordította, a szétfoszlottból rongyszőnyeget szőtt, a repedt cserépedényt dróttal abroncsozta, a lyukas fazekat megcinezte, a zsíros hulladékokból szappant főzött. Nagyanyám lugasának négy tő Otellója 30 kiló szőlőt hozott, a százliteres hordó mégis megtelt, köszönhetően a cukornak és a víznek. Az ötvenes években már csak anyám maradt megözvegyült nagyanyám mellett. Majd jött apám, aztán megszülettem, s nagyanyám lett a tanítómesterem. Már tízévesen tudtam bort pancsolni és pálinkát főzni. A családban nagyanyámon kívül senki se itta a bort és a pálinkát, ő is csak a reggeli teájába lottyintott egy kicsit, ám ha jött valaki hozzánk, mindjárt hozta és kínálta az ő „borikáját” és kontyalávalóját. A szemközt lakó Szauer bácsi nagyanyám ringlópálinkáját szerette. A lakatosként dolgozó, nagyothalló, első világháborús veterán, ha lelökött egy kupicával, megrázta fejét, aztán ezt kiabálta:

– A muszka fogságban aranyat ért volna!

Szomszédunk, a jegyellenőrként dolgozó Zalai úr a vizezett bort dicsérte:

– Ez kétszer jó: amikor megiszom, meg amikor kihányom.

Anyám évente 35 liter málnalét tett el, s a gyümölcs maradványát nagyanyám lecukrozta, felvizezte, murcivá érlelte. Amikor a lé borszerű löttyé csiccsent, lefejtette, üvegekbe töltötte. Az édes málnabor a család kedvence volt, arra antialkoholista apám is rájárt.

Hatodikos voltam, amikor az iskolából hazaérve nagyanyámat két idegen férfival találtam a konyhában.

– Csurikám! – szólt rám nagyanyám –, mutatkozz be a finánc uraknak.

Elmotyogtam a nevem, nagyanyám meg azt forszírozza, hogy kóstolják meg a finánc urak az ő málnaborát.

– Szolgálatban vagyunk – szabadkozott a két férfi.

– Nem főzök én pálinkát – tárta szét a karját nagyanyám. – A vőm nem szereti, a málnaboromért viszont él-hal.

Hosszas kínálásra az egyik finánc megkóstolta a málnabort, és nyögött valami dicséretfélét, aztán elköszönt a két hívatlan vendég. Nagyanyám az ablakból nézte őket, majd ennyit mondott:

– Ha tudnátok, milyen jó málnapálinkám van...

Nagyanyám ugyanis a málnabor szilárd maradványát újra lecukrozta, felvizezte, megérlelte, pálinkává főzte. A gőzölgő cefrét a tyúkudvar ganéjdombjára öntötte, s jókedvűen nézte az abból csipegető ludak bamba imbolygását.