Ez a válasz − a jóléti állam gazdasági alapjának meggyöngülésével − már a múlt század nyolcvanas éveiben kezdett elbizonytalanodni, és már ekkor a szociális állam leépítését meghirdető konzervatív neoliberalizmussal találta szembe magát. A Szovjetunió és a kelet-európai államszocializmusok összeomlásával a 90-es évektől aztán politikailag is „okafogyottá” vált, gazdaságilag pedig a mindinkább Kína által diktált globális gazdasági verseny kezdte ki fenntarthatóságát, amit csak megtetézett az új évezred első évtizedének végén kirobbanó világgazdasági válság és az Európai Unió pénzügyi válsága, amely Dél-Európában újabban kezd akut politikai válságába átnőni.

Vagy-vagy. Vagy a demokratikusan megválasztott kormányok fognak hozzá a jóléti rendszer lebontásához, vagy az államcsőd dönti romba a rendszert. Ha maguk a kormányok fognak hozzá a jóléti kiadások drasztikus csökkentéséhez, a szociális ellátórendszerek leépítéséhez, akkor egyhamar szembetalálják magukat a tüntetéses demokráciával, a gazdaságot megbénító országos sztrájkokkal, a szakszervezetekkel és a munkavállalói, köztisztviselői, nyugdíjas és tartósan munkanélküli tömegekkel. Ha a demokratikus jogaival élő társadalom ellenállása meghátrálásra kényszeríti a jóléti rendszer politikai „csődbiztosait”, akkor a kapitalista gazdaság teljesítőképessége hanyatlani kezd, az állami források megcsappannak, és vagy a költségvetési lukak kezdenek nőni − egészen az államcsődig −, vagy az újraosztható javak tömege csökken drasztikusan.

Ha viszont a „csődbiztosok” nem hajlandók meghátrálni, ha a kapitalista versenygazdaság racionalitását rendelik a fogyasztói szükségletek és munkavállalói érdekek fölé, akkor a társadalmi ellenállás letörésére előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek ideologikus kényszert és adminisztratív erőszakot alkalmazni. Ez esetben olyan emberi, állampolgári és szociális jogokat lesznek kénytelenek korlátozni, szűkíteni, esetleg megszüntetni, amelyek nélkül nincs liberális demokrácia. Az ilyen − a demokratikus és szociális vívmányait feladó vagy korlátozó, a demokratikus konszenzus helyett ideologikus állami kényszert alkalmazó, a fogyasztói társadalomtól a fegyelmi társadalomhoz visszatérő −kapitalizmust nevezem kaszárnyakapitalizmusnak, persze merőben társadalomtipológiai értelemben, vagyis az egyes nemzeti kormányok által feltálalt morális és ideológiai szószokra, társadalomtörténeti előzményekre és sajátos helyi adottságokra való tekintet nélkül.

Az elközelgő kaszárnyakapitalizmusnak ezer arca lesz. A kaszárnyává átalakított európai társadalmakban elvárt, megkövetelt és betartatott drill keménysége, az irányítás centralizáltsága, a szabadságintézmények és a tömegmédiumok állami kontroll alá helyezése, a munkavállalói és szakszervezeti jogok szűkítése tekintetében végtelenül nagy különbségek lehetnek az egyes országok között. A kérdés mindenkor az: meddig hajlandó elmenni egy társadalom szociális jogainak, a jóléti vívmányoknak demokratikus eszközökkel történő megvédelmezésében, és viszont: meddig mennek el az ellenállás letörésében, a demokrácia korlátozásában az egyes államok? Az erős civil társadalommal, erős jogállammal, az ésszerű megegyezés, belátás és alku erős hagyományával rendelkező társadalmakban a kaszárnya rendje feltehetően funkcionális lesz és bársonyos; nem kongatják egész nap az ideológia vészharangjait, nem hirdetnek ötpercenként általános mozgósítást a soron levő háborúban; kevésbé tömik tele az emberek fülét és szemét a politikai tömegkultúra élmény- és látványszennyével; az állam kevesebbet ugráltatja a tőkét, és ritkábban részesíti morális leckében a munkát; kevesebb lesz az ideológiai indoktrináció, a moralizáló egzecíroztatás és a lelki kiképző gyakorlat.

A demokráciát és a jogállamiságot olyan mértékben „szorítják meg”, amilyen mértékben a szólásszabadság, a gyülekezési és egyesülési jog, az érdekvédelem, a munkajog, a parlamentarizmus, az alkotmánybíróság, a civil társadalom akadályozza a nemzeti jelszavakkal fellobogózott forráskivonást a szociális ellátórendszerekből és az elosztási viszonyok átalakítását a gyönge tőkepozíciójú alsó középosztály kárára és az erős tőkepozícióval rendelkező középosztályi csoportok előnyére. Amikor a politikus „munkaalapú” társadalomról beszél, akkor nem a tőke kalkulatív racionalitásának alapján fölépülő társadalom végét harangozza be, hanem − éppen ellenkezőleg − a „fogyasztásalapú” társadalom, a szociális piacgazdaság és a liberális demokrácia végét, egy olyan tőkealapú társadalom etatista rendjét vizionálva helyette, amelyben a politikai állam parancsol munkának és tőkének egyaránt, s amelyben mind a fogyasztásszűkítés, mind a szabadságszűkítés morálisan helyeseltté, valósággal új nemzeti, sőt európai ethosszá nemesül. A kaszárnyakapitalista társadalom parancsnoki kara szüntelenül Kínára mutogat, és Szingapúrral példálózik. Az új európai ethosz Délkelet-Ázsiából érkezik: ex oriente lux (a tőkéről nem is beszélve). Ha eddig Kína nyugatosodott, akkor most a Nyugat kínaiasodása van soron, s ha ez épp Magyarországon veszi kezdetét, annak jó oka van: ősi ázsiai gyökereink kapaszkodhatnak végre bele e világtrendbe.

A kaszárnyakapitalista átalakulás élharcosa, az Európai Unió új társadalmi mintát teremtő állama ugyanis ma kétségkívül Magyarország. A Nyugat vigyázó tekintetét Kínáról mindegyreMagyarországra, Magyarországról Kínára veti, és csak egy-egy pillanatra áll meg szórakozottan Oroszországon. Aminek bevezetésétől az európai kormányok másutt még ódzkodnak, félmegoldásokkal, álreformokkal kísérletezgetve, azt az új magyar kormány forradalmi hévvel és radikalitással vitte végig alig egy esztendő leforgása alatt: a dicsőséges magyar fülkeforradalomból sarjadt, autochton nemzeti kaszárnyakapitalista modellről beszélek. Tévedtek mindazok, akik e tizenkét hónap alatt fergeteges ütemben levezényelt demokrácia- és jogállamszűkítő rendszerváltás értelmét pusztán személyes vagy korporatív hatalmi ambíciók gátlástalan kiélésében, a leválthatatlan hatalom jogi és intézményi feltételeinek megteremtésében látták. A végrehajtó hatalom korlátainak − ellensúlyainak és fékjeinek − leépítését ugyanis nem a politikai folyamatok, hanem a gazdasági, pénzügyi, társadalmi, kulturális folyamatok összessége feletti ellenőrzése tette szükségessé.

A kaszárnyakapitalista rendszerben mindenki számára a végrehajtó hatalom válik az egyetlen és megfellebbezhetetlen parancsadó hellyé. Tőkének és munkának, pénzügyi szervezeteknek és szakszervezetnek, törvényhozásnak és szakmai testületeknek, alkotmánybíróságnak és ügyészségnek, tömegmédiának és a tömegsportnak, tudósoknak és művészeknek, Brüsszelnek és Moszkvának egyaránt a végrehajtó hatalom parancsol most már, csak neki nem parancsol senki. Már a XX. századi totalitárius kaszárnyakapitalizmusok példája azt mutatta, hogy az abszolút állam diktátuma egyszerre érvényesül a tőkével és a munkával, a pártokkal és a szakszervezetekkel szemben. Ma a kaszárnyakapitalizmus megvalósításához nincs szükség totalitárius diktatúrára: a társadalmat, az állampolgárokat, a gazdasági élet szereplőit a demokrácia és a jogállam procedurális szabályainak érintetlenül hagyásával is a végrehajtó hatalom parancsuralmi ellenőrzése és irányítása alá lehet vonni, meg lehet félemlíteni, féken lehet tartani, ha ezt a haza java és a tőke érdeke úgy kívánja.

A magyar kaszárnyakapitalizmus eddigi kiépítésének megvolt a maga szigorú politikai logikája. Magyarországon előbb a magántőke − elrettentő és fegyelmező célzatú − állami megfenyítésére került sor (mintegy a megszomorított munkavállalók, a kisemberek megvigasztalására), aztán a demokrácia megszorítása, az állampolgári közösség megfegyelmezése következett, és csak legvégül a munkavállalók és a szakszervezetek móresra tanítása (a tőke különadókkal megszomorított világának megvigasztalására). Az üzleti élet szereplőit sújtó intézkedések (a bankokra, üzletláncokra vagy a gyógyszeriparra kivetett különadók) mintegy a populista igazságtétel morális pecsétjét ütötték rá utóbb a munkavállalókat sújtó jogkorlátozásokra. „Láthattátok: nem hatódtunk meg a spekulatív tőke, a multinacionális óriások, a kisemberek pénzével tőzsdéző hitelintézetek jajveszékelésétől, amikor tisztességtelen vagy mértéktelen profitjukból elvettünk valamicskét, arányos hozzájárulást követelve a tőkétől szakadék szélén tántorgó hazánk megmentéséhez. És azt is láthattátok, hogy kicsit sem ijedtünk meg a mindenféle belföldi és külföldi jogvédő szervezetek, uniós instanciák, nagy tekintélyű szakértők dörgedelmeitől, függetlennek mondott értelmiségiek sipákolásától, amikor az elpimaszodott média, az elkanászodott alkotmánybíróság és bírói kar, az állam fejére nőtt szakmai testületek megzabolázását követelte a nép jogos érdeke. Nos, a tőke − a multinacionális tőke fogcsikorgatva, a nemzeti tőke hazafias önfeledtséggel − letette már a maga voksát a nemzeti megújulás nagyszabású terve mellett! Most a munka világán a sor! Ne csodálkozzatok, ha most sem leszünk elnézőek a pofátlan táppénzcsalókkal, a pofátlanul korán nyugdíjba vonulókkal, a pofátlanul hosszú ideig munkát keresőkkel, a pofátlan szakszervezetekkel, a mindenféle ingyenélőkkel, munkakerülőkkel, ügyeskedőkkel szemben! A haza mindenkitől áldozatot követel, és éppen ez a közös áldozatvállalás fogja meghozni a nemzeti megbékélést és együttműködést: a tőke együttműködését a munkával és a munka megbékélését a tőkével, amiért a nemzeti kormány kezeskedik.”

A munkaalapú kaszárnyakapitalista társadalomban minden a dolgozó nép érdekében történik, különösen a bruttó félmillió és egymillió forint fölött kereső dolgozó nép érdekében. Nincs többé ingyenleves senkinek! Újra osztatlanul a munka az úr − legalábbis a munkavállalókon! Aki nem dolgozik, ne is egyék! Aki viszont keményen megfogja a munka végét, azt a munkaalapú állam a tenyerén fogja hordani. A szorgalmas hangyák boldogulnak, a léhűtő tücskök, bogarak dáridójának viszont vége. Aki nem boldogul, magára vessen. Vagy boldogítsa az a tudat, hogy munkaalapú államban él, ahol a munka újra becsület és dicsőség dolga.

Ex oriente lux– dél-koreaigyártósor