Vákuum és rezervátum
A rendezvény után megköszöntem, hogy tiszteletét tette. Azzal hárította el a köszönetemet, hogy vannak itt még páran. Kiderült, hogy tényleg vannak, még ketten ültek a padsorok között, s a kölcsönös bemutatkozásunk után azonnal kiderítettem, hogy ők is ismert szakemberek, az egyik kutatómérnök, a másik közgazdász. Több tucat belgrádi magyar szakemberről tudnak. Az anyaországi kollégákkal is tartják a kapcsolatot, egy-egy nemzetközi konferencián kölcsönösen örülnek egymásnak, s ilyenkor a szokottnál nagyobb empátiával cserélnek véleményt. Világlátott magyar emberek!
A történet egzotikuma, hogy Belgrádban játszódott le. De ugyanezt a paradigmát ismerem fel Újvidéken is, ahol szinte naponta találkozom hasonló helyzetekkel. Jelenleg minden ötödik vajdasági Újvidéken él, a város rohamtempóban fejlődik, húsz év alatt megkétszereződött a lakosság száma. 200 000 új lakosa van a 400 000 lélekszámot kitevő városnak, s tévednek azok, akik szerint csupán a letelepült menekültekről van szó. Az új lakosok több mint fele Vajdaság kisvárosaiból érkezett, főleg szakemberek, akik itt találnak megfelelő munkát. A fejlődés gyors ütemű, kellenek a szakemberek, mert azoknak egy része a Nyugatra távozott. Szerbia ugyanis alaposan megszenvedi az agyelszívást, az egyetemi hallgatók kétharmada tervezi a nyugati munkavállalást. Az idetelepülő nyugati cégek viszont keresik őket, ritkán tesznek etnikai különbséget, ezért a magas szakképzettségű foglalkoztatottak között szép számmal akadnak a vajdasági kisvárosokból ideköltözött magyarok, akiket ugyancsak nincs ki megszólítson.
Velük is ugyanaz történik, mint a belgrádi magyar szakemberekkel. Orvosokról, mérnökökről, kutatókról, egyetemi tanárokról, vállalkozókról van szó. A kisebbségi politikai és nemzeti retorika nem tudja őket megszólítani, a többségit pedig fenntartással fogadják és ezért – közéleti vákuumba kerülnek. Ebben a helyzetben meglepő ellentmondásra figyeltem fel.
Miközben a mai magyar kormányzat célul tűzte ki a magyar „nemzeti középosztály” ápolását (hogy olyan lesz-e, mint az a harmincas évekbeli, „úri Magyarországról” handabandázó középosztály, amelyrőlMárai írt, az majd kiderül) addig a kisebbségben éppen a középosztály maradozik ki a közéletből. Lassan, de biztosan leszakad a kisebbségi közösségből, ami azonban nem jelenti szükségszerűen, hogy megtagadja nemzeti identitását, hanem – a közéletből kiesve – elszigetelt, elmagányosodott magyarok lesznek. Holt nemzeti humántőke gyülemlik fel. Nem is beszélünk róla szívesen. Holott a mai világban a kisebbségi megmaradás e modern tudástőke nélkül elképzelhetetlen. Ha nincs egy dinamikus, a korral lépést tartó kisebbségi középosztály, akkor a kisebbségi közösség fokozatosan, anélkül, hogy észrevennénk, indiánrezervátumra kezd hasonlítani, amit nagy rokonszenvvel látogatnak az anyaországi turisták. És a politikusok.
A parlamenti választási eredmények is erre figyelmeztetnek, csakhogy ez egyre inkább tabutéma, lesz. Vagy pedig kisebbségi fatalizmussal vesszük tudomásul. A baljós jelek ugyanis arról szólnak, hogy csökken a magyar kisebbségi pártokra szavazók száma. Százalékokban kifejezve a voksolók arányszámának csökkenése nagyobb, mint a lélekszámcsökkenés. 1990-ben a szer biai parlamenti választásokon a kisebbségi párt megkapta a magyar szavazatok mintegy 80 százalékát, szám szerint 132 726-ot. 2008-ban viszont a Magyar Koalícióra már csak 74 874 szavazatot adtak le. Majdnem megfeleződött a kisebbségi pártokra voksolók száma, holott a magyarok lélekszáma nem csökkent ilyen mértékben. 1991-ben 339 491, 2002-ben 290 207 polgár vallotta magát magyarnak. A rendszerváltás utáni lélekszámcsökkenés – ugyancsak százalékokban kifejezve –, pedig nagyobb mint a rendszerváltás előtt. Ennek oka – legalább részint – az említett réteg leszakadásában keresendő. A leszakadás következménye azért is fájdalmas, mert olyan sikeres és mobilis rétegről van szó, amely példát, életpályamodellt kínál fel a közösség tagjainak, s az átlagpolgár sokszor követi is. Azt pedig nem kell külön hangsúlyozni, hogy e réteg nélkül aligha teremthető meg az életerős kisebbségi közösség. Ugyanis ez a réteg bizonyítja legerőteljesebben, hogy a közösség tagjai – Németh László kifejezésével élve –erős és mély gyökeret ereszthetnek.
Egyszer rá kell döbbenni, hogy manapság nem a puha vagy a kemény pártdiktatúrában kell őrizni a kisebbségi nemzeti identitást, hanem a sokszor durva kapitalista, szabadpiaci keretekben. Másmilyen volt egykor a megmaradás stratégiája és másmilyen ma. Híve vagyok a kisebbségi autonómiáknak, s gyakran idéztem Jászi Oszkár gondolatát, aki szerint a nemzeti politika célja a magyar kisebbség „kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének problémája”. Sajnálatos paradoxon, hogy e sorokat Jászi Bécsben, vagyis emigrációban írta 1920-ban, így akarta felülmúlni a „trianoni traumákat”. Kitartott mellette akkor is, amikor mások balsorsba vezető hamis illúziókkal akartak „gyógyítani”. Ennek a baloldali hagyománynak a nyomvonalán haladva azonban a posztindusztriális, az informatikus társadalmakban, a kapitalista versenyszellemben az autonómia nem lehet kis nemzeti rezervátum, hanem olyan terep, amelyben a kisebbségi közösségméltányos körülmények között felkészül a versenyre, s létrehozza a laboratóriumát, amelynek középpontjában a minőség áll.
Lehet, hogy sokak számára ez a versenyszellem nem rokonszenves, magam is borzongok meganynyi deformációja láttán, de akik erről nem vesznek tudomást, azoknak nem mondhatok mást, minthogy tessék, szüntessék meg a kapitalizmust. Erre persze nem vállalkoznak, hanem a liberalizmust szitokszóként használó délvidéki kisebbségi politikusok buzgón építik a neoliberális kapitalizmust. Kétségtelen, a versenyben elért siker önmagában még nem biztosíték az identitás megőrzésére, de ha elmarad, akkor maradnak a meddő prédikációk. Az anyaországban időnként két szólam feszül egymásnak. Az egyik azt hirdeti, hogy merjünk nagyok lenni, a másik pedig azt, hogy merjünk kicsik lenni. A kisebbségben ez másként merül fel, hiszen arra kell választ találni, hogyan lehetnek a kicsik nagyok. Erre pedig csak egyképpen lehet kielégítő választ adni: merjünk minőségben gondolkodni.
