Igazából nem is tudta, hogy ki is az a lány, inkább azért izgult, hogy biztosan el múlt-e már tizenhét éves, mert Horvátországban figyelnek a gyerekekre, és nagyon szigorúan veszik a törvényeket.

Gradimirt külföldön taníttatták, öt nyelven beszélt. Ingatlanvállalkozásai voltak Zágráb környékén. Horvátországban két nagy kaszt van: az ingatlanvállalkozóké és az építőművészeké. Utóbbiakat az egész véleményformáló közvélemény állami támogatásokból élő baloldali értelmiséginek nevezi, mert munkáért kuncsorognak, aztán megvalósítják önmagukat. Nem úgy az ingatlanvállalkozók, akik igazi nagy emberek, stílusteremtők.

Ahogy egykor volt a Bauhaus, Horvátországban úgy épül most az ingatlanvállalkozóizmus. Egyértelmű stílusjegyei vannak, ahogy a Bauhausnak is: 1.) a funkció prioritása, 2.) legyen jellegtelen kockaház, 3.) a lehető legolcsóbb építőelemeket használják, 4.) a nyílászárók sose legyenek rendben, mert akkor nem lehet utánuk lehívni az EU vonatkozó támogatási programját az energiakorszerűsítésről.

Gradimirt, mint e XXI. századi irányzat egyik alapító nagymesterét, igencsak tisztelték az országban, sok könyvet adott ki és két egyetemen is tanított. Ám a fák nem nőnek az égig: Gradimirt letartóztatta az ügyészség, amely a gyanúsítást olyan elemekkel is kibővítette, hogy Gradimir egy építőművész által tervezett destruktivista házban lakik, ami, valljuk meg őszintén, merő kicsinyesség volt az ügyész ségtől.

Az előzetesben nem volt olyan finom a párna, mint otthon. Nem volt olyan kellemes a szék és az asztal sem. És nem szuszogott nyájasan, édesen és szerelmetesen a szobában úgy, mint a felesége a három másik, kényszerintézkedésre szorult cellatársa. Gradimir a horkolásuktól nem tudott aludni. A három ember összesen úgy egy fél házra elegendő pénzt, vagyis Gradimir egyhavi fizetésének megfelelő kunát lopott.

Gradimir bebocsátást kért a börtönigazgatóhoz. Három éve még ő fizette az intézetet vezető Grgurt. Amikor bejelentkezett hozzá, Grgur azonnal fogadta, megölelte, hellyel kínálta, bort töltött neki és sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt. „Milyen finom ez a bor”, mondta a megviselt Gradimir. „Igen, Jelena szőlészetéből szerezzük be az egész országban, minden büntetés-végrehajtó intézetben”, mondta Grgur. A bor persze kicsit drága volt, de Jelenának – aki egyébként az ország egyetlen self-made womanje volt –járt ez a megrendelés, hiszen támogatta az összes demokratikus párt kampányát. „Gradimir, barátom, látom, fáradt vagy, aludj egyet a kanapémon, utána beszéljünk.”

Gradimir aludt is, a feleségéről és az ügyészhelyettes lányáról álmodott. Másfél óra múlva ébredt fel. „Igen kényelmes az ágyad Grgur”, mondta Gradimir, aki tudta, hogy ezt a kanapét Franjo lakberendezési áruházából hozták, megismerte őket a rugózásról. „Igen, ezt az az ember ajándékozta, aki öt évre elnyerte a szappanbeszerzést. A miniszterelnök személyesen kérte, hogy ez legyen a tendereredmény”, suttogta Grgur. Gradimir nem is tudta, hogy Franjo is érdekelt a szappanüzletben.

„Grgur” – szólt jelentőségteljesen Gradimir –, „lenne egy-két dolog a listámon, amit meg kellene beszélni. Az ágyak nyikorognak, nincs elég hely a szobákban, nyomorognak az emberek, én is. A WC-t nem lehet lehúzni, büdös van. A mosószer is büdös, a ruháink szakadoznak. Az étel ehetetlen. És egy teljesen személyes probléma: az ágyam felett csöpög a csőből valami rám, és csak remélni merem, hogy víz.”

Grgur türelemmel hallgatta, de most megszólalt: „Gradimir, csak ezt a személyes gondodat ne mondtad volna. Tudhatnád, ha odafigyeltél minden vállalkozásodra, hogy a közbeszerzéseket az ország tíz legnagyobb vállalkozója nyeri el, megbecsülésből. A horvát állam jutalmazza őket azért, mert tehetségükkel és sikerükkel a nemzetet erősítették. Te is köztük vagy. Az, hogy csöpög rád a víz, a gumibélés miatt van. Hat és fél centiméteres, egy hét és fél centiméteres csőben. Mi szóltunk nektek, de a kollégáid azt mondták, hogy ez van most raktáron.”

Gradimir megnyugodott. Amikor viszszament a cellatársaihoz, akik átlagosan két és fél éves büntetésre számítottak, megnyugtatta őket. Elmondta, hogy beszélt az igazgatóval, aki közölte vele, hogy „a nemzet legkiválóbbjainak értékteremtőmunkái segítik az elítélteket abban, hogy kibírják a kibírhatatlant.”

Aludni persze továbbra sem tudott.