Eközben… Gorbacsov a Varsói Szerződés állam- és pártvezetőinek konferenciáján Kelet-Berlinben a szövetség katonai doktrínájáról beszélt…” Az idézet Dalos György Gorbacsovról, a szocialista tömböt megrengető pártfőtitkárról írott életrajzi könyvéből való, amelyet Münchenben adtak ki az idén, és amely az ünnepi könyvhétre a Napvilág Kiadó gondozásában magyarul is megjelent. A kötetről a Berlinben élő íróval beszélgettünk.

1990 őszén, amikor Oslóban Mihail Gorbacsovnak ítélték a Nobel-békedíjat, a pártvezető ilyen „dolgozói levelet” kapott: „Főtitkár úr, gratulálok az imperialisták díjához, amelyet azért kapott, mert szétzilálta a Szovjetuniót, kiárusította Kelet-Európát, szétverte a szovjet hadsereget, átengedte nyersanyagkészleteinket az Egyesült Államoknak, a médiát pedig a cionistáknak.” Sikertörténetként vagy a végjáték ismeretében kudarcként lehet értékelni Gorbacsov politikai pályáját?

Gorbacsov pályáját csak 1985-ig, hatalomra jutásáig lehet egyértelműen sikertörténetként elkönyvelni. Onnantól kezdve előbb a sikerek és a kudarcok váltakozásáról, majd megállíthatatlan sodródásról beszélhetünk. Ebből a szempontból Gorbacsov tragikomikus figura, hiszen eredeti célját – a rendszer korszerűsítését – nem tudta megvalósítani, viszont sok olyasmi „sikerült neki”, amire álmában sem gondolt.

Miért ennyire hálátlanok Gorbacsov honfitársai? Hiszen míg a 80. születésnapját világraszóló show-val ünnepelték az idén Nyugaton, például Sharon Stone csókolgatta nyílt színen, addig hazájában jelenleg alig figyelnek arra az emberre, aki egykor Lenin és Nagy Péter után a harmadik legnépszerűbb figura volt a szovjet polgárok számára.

Kétségtelen, hogy a szabad világ többet profitált a peresztrojkából, mint a Szovjetunió. A szovjet rakéták, majd csapatok kivonása és a keleti tömb feladása azt jelentette, hogy a Nyugat győztesként került ki a hidegháborúból. Közben a felemás, átgondolatlan és rögtönzésszerűen végrehajtott reformok szétzilálták az irányítási struktúrát, aláásták a viszonylagos jólétet és anyagi biztonságot. Még fontosabb lehetett a lelki stressz: a mindenütt jelen lévő állam kafkai rémálmát felváltotta a szociális és kulturális szférából kimenekülő állam rémálma. A kezdeti reménykedés nagyon hamar, 1988 táján csapott át egyre keserűbb csalódottságba. Vagyis Gorbacsov csillaga otthon akkor kezdett leáldozni, amikor világszerte éppen emelkedőben volt.

Mi késztet egy magyar írót, aki Berlin inspiratív liberalizmusában fürdik, hogy az utolsó szovjet pártfőtitkárról írjon életrajzot?

Kissé prózaian hangzik, de a késztetések között nem utolsó szerepet játszott a müncheni kiadó megtisztelő felkérése – merő hobbiból a könyvpiac mostani helyze tében aligha írhattam volna meg ezt a könyvet. Persze vonzott a téma is meg a történészkedés, amelyet ugyanakkor írói működésem mellékágának tartok.

Munkája során sehol nem ütközött falakba? A féltett titkosszolgálati dokumentumok és levéltári anyagok között is szabadon kutathatott?

Ez az első könyvem, amelyhez nem volt szükségem levéltári kutatásra. Főleg az orosz nyelvű internetes oldalak olyan bőségben ontják a valaha titkos dokumentumokat, mint még soha. Más kérdés, hogy vannak még nehezen megválaszolható kérdések. Nem tudni például, milyen szerepet játszott Moszkva a berlini fal leomlasztásában, például adott-e előzetes tájékoztatást a nyugati szövetségeseknek. Felderítetlen továbbá a nyugati partnerek ambivalens viszonya a német újraegyesüléshez.

Milyen embert ismert meg a dokumentumok és a kortársak vallomásai alapján? Az értelmes tekinteten és a fürge beszéden múlott az atomtáska sorsa? Milyen egyéb személyes tulajdonságok és miféle csillagállások kellettek ahhoz, hogy Brezsnyev Gorbacsovban érezze meg az utódlás lehetőségét, és a vidéki pártfunkcionárius egyszer csak a hatalom csúcsán találja magát?

Gorbacsovnak, mint fiatal kádernek, kétségkívül helyén volt az esze és jól kommunikált. Ilyen adottságokkal előbb-utóbb eljuthatott a hatalom közelébe, esélyes azonban csak akkor lett, amikor a gerontokrácia a vezető elit teljes morális széteséséhez vezetett. Végül szinte csak arról volt szó, hogy kellett valaki, aki fizikailag és szellemileg képes betölteni az SZKP KB főtitkári munkakörét.

Sokan úgy gondolják, Gorbacsov „tiszta”, olykor szinte naiv ember és politikus volt. Sikerült államférfivá válnia a hatalmi játszmák között manőverezve?

Gorbacsov természetesen nem volt se „tiszta”, se „naiv”, eligazodott a politika nem mindig erkölcsös művészetében. A hatalmat élvezettel gyakorolta, és meg volt győződve elhivatottságáról. Tudott bűbájos lenni és a következő pillanatban jéghideg. Kitűnő színjátékos volt, és személyes fellépésével reménytelen helyzetekből is képes volt kievickélni. Taktikázó, halogató, konfliktuskerülő alkat volt, mellette szól, hogy az erőszaktól – mondjuk Jelcinhez képest – ódzkodott. Végzetesen gyatra volt viszont az emberismerete – az ellene irányuló puccs résztvevőit szinte kivétel nélkül ő emelte be a hatalomba.

Kényszer vagy őszinte meggyőződés vezette Gorbacsovot a peresztrojka útjára? Hogyan lehetséges, hogy minden átalakító elképzelése mellett gondolataiban az egységes, nagy szovjet birodalom eszméje mégis sokáig rendíthetetlen maradt? Valójában ez lett a veszte?

Gorbacsov ízig-vérig szovjetember volt, s bármilyen radikálissá vált az évek során a szemlélete, kizárólag az 1922-ben létrejött Szovjetunió geopolitikai realitásában gondolkodott. A veszte az lett, hogy a villámgyors glasznoszty beleütközött a csigalassú peresztrojkába, vagyis minél kevésbé sikerült a terv, annál nyíltabban lehetett támadni. A Szovjetuniót ilyenformán valósággal szétbeszélték. (Egy korabeli aforizma szerint: „A boncolás kimutatta, hogy a halál oka a boncolás volt.”)

Gorbacsovnak sok nehéz percet szereztek a birodalmon belüli önállósodási törekvések, nemzetiségi konfliktusok. Mit őriz ebből a mai Oroszország?

Oroszország még ma is megpróbál valamit visszaszerezni az elvesztett birodalomból, ha mást nem, a birodalmi öntudatot.

Illúzió volt annak idején azt várni, hogy egy kommunista vezető, aki felismerte a szovjetrendszer korlátait, határozott szociáldemokrata elven működtetett társadalmi berendezkedést és modernebb, jól működő gazdaságot tud létrehozni?

Úgy gondolom, hogy a szociáldemokrata felfogás inkább utólagos visszavetítés.

Gorbacsov eredetileg a Vissza Leninhez! jelszó jegyében politizált, mint Hruscsov 1956-ban. Csakhogy a szovjet társadalom harminc évvel később modernebb és sérülékenyebb volt, mint Sztálin halála után.

Ki gyakorolt nagyobb hatást a világtörténelemre: Gorbacsov, vagy a vele is kapcsolatba került amerikai elnökök?

Természetesen Gorbacsov. Az amerikaiak politikát csináltak, ő történelmet.

Miért hitt Moszkva jobban a Gorbacsovnál gyengébb szellemi képességekkel rendelkező, nagy hangú Jelcinnek?

Jelcin tehetséges politikus volt, de sikerét leginkább annak köszönhette, hogy „az emberek” a szociális hátrányokkal járó változásoktól rettegve erőre és biztonságra áhítoztak. Ráadásul Jelcint az ortodoxszovjet Gorbacsovval szemben az orosz nacionalizmus hulláma emelte magasba.

Ön érdekes kifejezéseket használ a mai orosz rezsim jellemzésére. Autoriter stabilitásnak, egyfajta internetes rendpártiságnak nevezi. Mit ért ezen?

Azt, hogy végül is megcsinálták azt a kapitalista modernizálást, amelyet Kínában Teng Hsziao-ping kezdeményezett, méghozzá anélkül, hogy jottányit engedett volna a kommunista párt hatalmából. Az új orosz elit viszont egy elvesztett hatalmat próbál maximálisan visszaépíteni.

Gorbacsov szellemisége ma már anakronizmus? Putyin lenne a modern orosz vezér prototípusa?

Gorbacsov tragikomikus történelmi figura, Putyin hozzá képest kicsit szimpla, bár nem ügyetlen mellékszereplő.

A magyar viszonyokra hogyan hatott Gorbacsov ténykedése? Valóban személyesen ő szorgalmazta Kádár János lemondását?

A hozzáférhető források szerint Kádárt Gorbacsov ha nem is megbuktatta, de legalábbis „ejtette”. Hogy miért épp Grósz Károlyban látta a sikeres utódot, rejtély.

Könyvében Hans Magnus Enzensbergert idézi, aki azokat a kommunista párt- és állami vezetőket, akik kivették a részüket rendszerük békés lebontásából, „a viszszavonulás hőseinek” nevezi. Vajon az MSZMP-ből jövő utódpártiak ma Magyarországon nem hasonló dilemmákkal küzdenek? Akkor tehát a magyar baloldal természetes „szociáldemokratizálódása” is csak illúzió?

Milyen furcsa dolog: egy pártot lehet szocialistának nevezni, a jelző szalonképes, ám a szocializmus, mint főnév, tabu – én is alig merem kimondani. Márpedig az „utódpártok” elődei évtizedeken át követték ezt a történelmi projektet, hogy azután, alternatíva nem lévén, nekilássanak az ellenkezőjének, miközben a nevükkel folytonosságot sugallnak. Ezt a dilemmát kellene valahogy feloldani. Nem tudom, hogyan. A régi rendszerben a kritikus gondolkodásúaknak az volt a vigaszuk, hogy tudtak helyette mást, jobbat képzelni. Igen, a képzeletet kellene jogaiba visszahelyezni, mert szomorú az a kor, amelyen nem szabad vagy nem lehet túlnézni.

Névjegy

DALOS GYÖRGY 1943-ban született Budapesten. A moszkvai Lomonoszov Egyertemen történelmet tanult, 1964–1968 között MSZMP-tag volt, majd belekeveredett a nevezetes maoista perbe. A demokratikus ellenzék tagja lett, 1985-től a Brémai Egyetem Kelet-Európa Intézetének munkatársa volt. Néhány évig Bécsben, majd 1995 óta Berlinben él. 1995–1999 között a berlini magyar kultúrintézet igazgatója volt. Főbb művei: A körülmetélés, A kulcsfigura, Vendég a jövőből, Az istenkereső, Balaton-brigád, Puszipajtások, Világ proletárjai, bocsássatok meg!, Gorbacsov. Egyéb irodalmi díjai mellett 2010-ben megkapta a lipcsei könyvvásár fődíját életművéért és a Felgördül a függöny – A kelet-európai diktatúrák bukása című könyvéért.

FOTÓ: REUTERS z JASON REE D