Kimennek az emberek az utcára, néznek lefelé a faluközpont irányába, és semmi, néznek a hegyek felé, egyszer onnét jött egy Márianosztráról szökött fogoly, gyilkos volt, mondták később a rendőrök, de most semmi, legfeljebb a szomszéd macskája rohan át az úton vagy egy hülye kutya lohol végig a járdán. Ha véletlenül jön egy hír, nagyon meg kell becsülni, s a lehető leghosszabb ideig életben kell tartani, hogy a hír nélküli időszak minél rövidebb legyen.

Ezen a napon lett hír. A parasztok, mintha megérezték volna, ott álltak az utcaajtókban és várták, hogy megérkezzen a szomszédba, s aztán onnét hangsebességgel tovább. De nem jött, mert a szomszéd sem kapta meg, a hír még az alvégben kóborolt, át- meg áthálózva az alvég utcáit, s csak tíz óra körül érte el a boltot, ahol ott járt például a gyerek anyja is, meg mások is a felvégből. Amikor meghallották, elszörnyedtek, aztán rögtön biciklire kaptak, hogy mielőbb eljuttassák a hírt a felvégi embereknek.

A gyerek kint állt a nagyanyjával az utcán, mikor az anya leszállt a bicikliről. Tényleg, kérdezte a nagymama, mert akkor már a hír megelőzte a bicikliző anyát. Nem tudott olyan gyorsan karikázni, ott volt a szatyor a kormányon, meg a csomagtartón egy zsák cukor. Igaz, mondta az anya, s elkezdték mondani, hogy mi történt. A gyereket nem vették figyelembe, hogy ott állt, a gyerek meg tudta, hogy nem is szabad, hogy figyelembe vegyék, mert akkor nem az lesz, hogy elmagyarázzák, hogy mért ez történt, hanem elküldik hátra az udvarba, hogy ez nem neked való. Nem vették figyelembe. A hír ezért olyan volt, mint a felnőttek. Nem voltak benne meseszerű elemek, hogy hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, aki az erdőre járt dolgozni. Na, ennek az embernek volt egy felesége meg két szép gyereke. Ha felnézett a fákra, s megcsillant a levelek között a nap, neki mindig ezeknek az embereknek a szemefénye jutott eszébe. Ott csillogott ez a fény, s ment bele az ő szemébe. Boldog volt. Ebbe a boldogságba lépett bele a gonosz mesehős. Ott kuksolt egy tuskón.

Az ember nem ijedt meg, ismerte az erdőt, tele van mindenféle lényekkel, ez vele jár, ha valaki erdőkerülő. Odaköszönt, hát hogy s mint, édesbátyám, ilyesmit, mindenkivel kedves volt, akikkel összefutott, még a gonosz mesehősökkel is. Na, a gonosz mesehősnek se kellett más, rögtön belekötött az erdőkerülőbe: Állj meg, erdőkerülő. Minek? Mert csak akkor mehetsz tovább, ha válaszolsz a kérdéseimre. Máskülönben nem? Nem, mert elgáncsollak. Amúgy ha jól válaszolsz, szerencsés ember leszel, ha nem, akkor vállalni kell a következményeket. Na, mondja öreg, tényleg nem érek rá itt vacakolni, várnak otthon a gyerekeim. Mondd meg nekem te erdőkerülő, hogy mi a legfontosabb neked az életben. A csalájuk. Akarod-e, hogy nagyon boldogok legyenek? Akarom. Mondta az erdőkerülő. Nagyon jól válaszoltál, mondta a gonosz mesehős. Ha akarod, akkor ajánlok neked egy üzletet.

Az üzlet lényege, hogy a családod egy életre boldog lesz, de én kérek tőled cserében valamit. Mit? Ha vállalod, akkor elárulom. Nehéz ilyen ajánlatot elfogadnom, hogy csak az látszik, hogy mi van a mérleg egyik serpenyőjében, de az nem, hogy mi van a másikban. Valamit valamiért. Megmutattam, mit kapsz, megéri-e neked ezért bármit odaadnod. Hát persze, mondta az erdőkerülő, értük bármit. Jól válaszoltál, mondta a gonosz mesehős. Akkor áll az alku? Áll, mondta az erdőkerülő. Az ő boldogságukért cserébe nem kérek mást, csak az életedet. Egyet háromért cserébe. Hogy, akkor én nem leszek? – kérdezte az erdőkerülő. Nem. Nem kell többet az erdőt járnod, nem kell izgulnod, hogy otthon szeret-e még a gyerekeid anyja, s közben a gyerekek mégis boldogan élnek majd, míg meg nem halnak, s téged meg várnak a barátaim a mennyek kapujában, hogy nagy tettedért megjutalmazzanak, s bevezessenek az égi birodalomba.

Az anya nem mondott ilyet, csak azt, hogy míg az erdőn járt, gyötörte a féltékenység az asszony miatt. Nem olyan pedig, mondta a nagymama. Nem, mondta az anya, de az mindegy, hogy milyen, ha ő azt gondolta, meg valaki mondta neki a kocsmában is, a Kosnyer. Részeg volt, mondta a nagymama. Részeg, mondta az anya, de akkor is mondta, mert irigyelte tőle az asszonyt, csak az irigység miatt, de az erdőkerülő fejében ez igazság lett. Hallották a szomszédok, hogy kiabál az aszszonnyal, és látták, hogy hazalopakodik, hogy meglesse, de soha nem látott semmit. Azt gondolta, hogy tudja az asszony, hogy ő leskelődik, s ezért felfüggesztette azzal az emberrel a kapcsolatot, akivel a Kosnyer gyanúba hozta. Azt is hallották, hogy kiabált az udvaron, hogy majd nem leszek, és akkor nem kell titokban találkoznod azzal a rohadék tanácstitkárral. Az asszony sírt. A bűntudat, mondta az ember. Szégyelled, hogy ezt várod, hogy ezt akarod, hogy a gyerekeknek ne legyen apjuk vagy új apjuk legyen: a tanácstitkár. Hát majd ez lesz, ne félj, majd ez lesz. Kiabálta, mondták a szomszédok. És épp ma hajnalban lett az meg, hogy nem lett. Az erdő alján találták meg azon a cseresznyefán, amin már május végén van gyümölcs.

A gyerek emlékezett a fára, odamentek mindig biciklivel, nem volt gazdája, felültek a fára és folyamatosan ették a cseresznyét, néha a gatyájukat lerántották és az ágak közül fostak le a földre, mert már annyit ettek, hogy hasmenésük volt, de nagy volt a fa, nem volt kedvük lemászni. Elképzelte a Laci bácsit, hogy ott lóg az éretlen cseresznyeszemek között. Május közepe volt. S hogy lesz-e majd bátorságuk két hét múlva újra megdézsmálni a fát, amin a halott ember lógott.

Mi lesz most a gyerekekkel meg az aszszonnyal, kérdezte a nagymama. Mi lehetne, mondta az anya, aztán betolta a biciklit az udvarba. A nagyapa is ott volt, előjött hátulról. Hallotta? Hallottam, mondta. A gyerek nem értette, honnét hallotta, amikor ő nem volt az utcán, arra gondolt, hogy van a hírnek egy másik útja is a földeken át. Hát persze, mondta. Az anya bement, hogy kipakoljon, a nagymama is. A nagyapa vödrökkel ment a kútra, hogy vizet vigyen a teheneknek. A gyerek állt ott, nézte a levegőt. A nagyapa jött visszafelé. Az igaz? Mi, kérdezte a nagyapa, és lépett volna tovább, de a kertkapu miatt le kellett tennie a vödröket, hogy kinyissa. Hogy aki így meghal, azt valaki várja a mennyországban. Hol? A mennyországban, hogy bevezesse őt az égi birodalomba. Nem, mondta, és megnyitotta a kertkaput. A túlvilágon nem várja senki. A marha, mondta, és köpött egyet. Aki magával végez, azt nem várja a túlvilágon semmi. Azt hittem, hogy. Nem. Otthon várják, a gyerekei, de most már hiába, mondta, és felemelte a vödröket, tett néhány lépést előre, kicsit közelebb ért ahhoz a halálhoz, amit nem ő szab ki magának, ahogyan a Laci bácsi tette, hanem az Isten. S amíg ez a közeledés zajlott, s távolodott a gyerektől, pár dolgot elrendezett, megitatta a teheneket legelébb, s aztán tette a dolgát tovább, ahogyan tenni kell annak, aki él.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA