A műfajikon, slágermilliárdos szerzőt arról kérdeztük: miként látja a celebek és sztárok – meglehetősen egyen lőtlen – harcát a népszerűségszerzés minden napos csatájában. Kérem, cáfolja meg, ha tudja és akarja: a hírnév megszerzéséhez tök mindegy, hogy valaki született tehetség, vagy a média szárnyára felkapaszkodó, tizenöt percre szavatolt potyautas.

A valódi sztároknak az úgynevezett celebek soha nem lehetnek ellenfelei. Lassan mindannyian megszokjuk – nem is tehetünk mást –, hogy furcsa, kaotikus világban élünk: vagyis néha ijesztően elbillen a mérleg nyelve a botrányhősök felé, de ezt a divatot (is) mi csak importáltuk. A média (teljes joggal) arra épít, hogy az emberek sokkal inkább a hírességek viselt dolgaira kíváncsiak – mármint arra, hogy kivel lépett félre, mitől hízott meg, vagy éppen fogyott le – mintsem arra, hogy hány hangszeren játszik virtuózan, vagy hány oktávon énekel tisztán. De gyorsan szögezzük le, hogy az ismertség nem azonos a népszerűséggel. Attól, hogy az illető naponta címlapon van valami mondvacsinált balhéval, még nem valószínű, hogy megtelik rá az Aréna. És a közönségnek köztudottan jó orra van: tévedhetetlenül felismeri a lufiként felfújt kreáció és a valódi tehetség közötti különbséget.

Nem gondolja, hogy a bulvárosodás és az ezzel járó, ma már alig leplezett profithajsza a színvonal rovására megy?

Azért itt sem kellene általánosítani... Oly korban élünk, amikor némelyek épp a gagyiság révén kerülnek a figyelem középpontjába, „ez annyira rossz, hogy már-már jó” alapon. Dőlnek a felkérések, izomlázat kapnak a sok autogramosztástól, és még csak észre sem veszik, hogy csak mulatnak rajtuk. Az ilyen tiszavirágéletű röppálya csak percekig tart: amilyen könnyen jött, olyan könnyen megy. De kéretik óvatosan bánni a skatulyázással, mert alkalomadtán csak egy hajszál, vagy a kifinomult ízlés választja el egymástól a kategóriákat. Ugyanis le a kalappal az olyanok előtt, mint például Lady Gaga, aki imponáló leleményességgel, és sokszor az eszközök között sem finnyásan válogatva hergeli fel a tömeget: extrém jelmezeivel, férfi-női vegyes identitásával „legyárt/tat/ja” magáról a botrányt a klipeken, de amikor kiáll a színpadra, bebizonyítja, hogy briliáns zene- és dalszövegíró, ragyogó énekes és táncos, aki megérdemelten zsebeli be a Grammy-díjakat. Vagyis zseniálisan használja a bulvárt a profitszerzésre.

Nem tartja legalább egy kicsit gyanúsnak, hogy a minden kereskedelmi csatorna főműsor- és reklámidejét elfoglaló tehetségkutató versenyeken csak bombázó külsejű, „megcsinált” lányok és fiúk győznek? A tehetség mindig párosul a fotogenitással? Vagy megfordítva: mifelénk a kicsit kriplik, nagyon túlsúlyosak, túlkorosak valahogy sose győznek...

A tehetségkutató versenyekért nagyjából azóta rajonganak a nézők, mióta van televíziózás. Volt Ki mit tud?, Táncdalfesztivál,Made in Hungary, Tessék választani! Mindegyiket főműsoridőben közvetítette a televízió és a szó legszorosabb értelmében kiürültek az utcák annak idején, mert ki nem hagyta volna senki az esedékes fordulót. Igaz, (egyetlen csatorna lévén) nem egymás hegyére-hátára szervezték őket. Az a lélegzetvételnyi idő, ami ennek következtében nézőnek, alkotónak, szereplőnek megmaradt, mindenki épülésére, fejlődésére szolgált. Ma már ez luxusnak számít, egyszerűen nem engedi meg a nézettségért vívott konkurenciaharc. Keményen diktál a pénz. Hogy a tehetség vagy a képernyő-alkalmasság dönt-e? Véleményem szerint az marad talpon, akit érdemesnek tartanak arra, hogy pénzt fektessenek bele.

Nem félti a túl gyorsan, túl magasra jutott fiatalokat a „tériszonytól”?

Nem én találtam ki, régi igazság, hogy könnyebb a csúcsra feljutni, mint ott maradni. Az üstökösök sorsa a rövid csillogás. Feltűnnek az égen, majd viharsebességgel zuhannak le. Én arra vagyok a legbüszkébb, hogy olyan csillagokat fedezhettem fel, akik ma is fényesen ragyognak az égbolton: ilyen Koncz Zsuzsa, akinek a kezdő Szörényi Leventével megírtam első slágerét, a Rohan az időt, Fenyő Miklós, aki pillanatok alatt befutott a testére szabott Csavard fel a szőnyeget című dallal, az Edda együttes, akiket a megboldogult Ifjúsági Parkban léptettem fel először az Engedjetek saját utamon szerzeménnyel. Payer Öcsit a Balaton partján hallottam meg „cöncögni” a gitárjával, amikor még gyógyszerésznek készült, de az Ó, egy alfa Rómeó megváltoztatta az életét. Ihász Gáborral a Széchenyi fürdőben ismerkedtem meg, amikor masszőrként dudorászott valamit. Kérésemre gitárt ragadott és pillanatok alatt összehoztuk a Múlnak a gyermekéveket. Máté Pétert a külkereskedői pályáról térítettem el a Hull az elsárgult levéllel. Amikor mindannyian sikeressé váltak, akkor lett a legnagyobb szükségük a segítségemre, nem is annyira szerzőként, sokkal inkább barátként, emberként. Ugyanis állan dóan ismételgettem nekik: márpedig lusta zseni nincs. Istenáldotta tehetségüket minden áldott nap csiszolniuk kell. Mert sztár csak az lehet, aki bírja a magasságot. És éppúgy a mélységet is.

Gondolt már arra, mi lenne önnel, a Mesterrel, ha a mostani hazai körülmények között kellene kezdenie a pályáját?

Hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. A valódi tehetség – mint a szikla repedései között a havasi gyopár – utat tör magának a legnagyobb kietlenségben is. Meggyőződésem, hogy az én lírai tőről fakadt lelkem ma is visszhangra találna az emberek szívében. Már csak azért is, mert minél tüskésebbé válik körülöttünk a növényzet, annál nagyobb szükség van Millió rózsaszálra.

Ön köztudottan a női nem őszinte és gáláns rajongója. E sorok íróját is (jó, nem millió, de) öt stilizált sárga rózsabimbóköteg várta, pedig a kórházi környezet aligha a gesztusok megnyilvánulásának legalkalmasabb helyszíne. Rendíthetetlen hite az örök szerelemben visszatérő motívuma szövegeinek. A szerelem nyilván örök, kérdés, hogy az interpretáció mennyi re szirupos a kicsit cinikusabbá és nagyon racionálisabbá vált nemzedék számára...

A szerelem tényleg örök. És aki érintett, az a szövegekben magára ismer, aki pedig kívülálló, sokallja a töménységét. Mindaddig, amíg érintetté nem válik. Tegnap, ma és mindörökké. Nem lehet a véletlen műve, hogy napjaink sztárkeresőin is a repertoár kilencvenkilenc százaléka a reménytelen, a beteljesedő, a boldog és boldogtalan szerelemről szól, nem pedig a bérelszámolásról...

A régi klasszikus szerzőtársak, akik már nincsenek közöttünk, vajon azon a bizonyos bárányfelhőn ülve a zsűrivel együtt szavaznának az új kollégákra, vagy a sok műbalhé miatt alkalmatlannak tartanák az efféle megmérettetést?

Az én égi szerzőtársaim – Máté Péter, Ihász Gábor, Payer Öcsi – valamennyien keményen megdolgoztak a sikerért a maguk idejében. Nekik persze egy másfajta világban kellett helytállniuk, amikor még látványelemek, effektek, trükkök és csúcstechnikák nélkül kellett érvényesülniük. Anélkül, hogy a nevükben nyilatkoznék – ismerve őket – szívből drukkolnának. Velem együtt.

Valami intelem, instrukció, jó tanács a jövő sztárjainak?

Mindenekelőtt ismerjék meg önmagukat, hogy másokkal össze ne téveszthető egyéniségekké válhassanak.Ne hamismásolatokként akarjanak érvényesülni, hanem keressék és találják meg, aztán pedig fejlesszék saját, belső kisugárzásukat. Ha a trendet majmolják, akkor előbb-utóbb egyenkülsejük, -belsejük lesz. Tartsákmagukat napi tréningben ének- és mozgásgyakorlással, beszédtechnikával. És kitartóan higgyenek a saját tehetségükben. Legyenek nyitottak a világ rezdüléseire, lélegezzenek együtt az univerzális változásokkal. És végül, de tényleg nem utolsósorban: legyen szinkronban a mondanivalójuk a saját életvitelükkel, mert hosszú távon csak akkor lehetnek hitelesek. Vagyis igaz fénnyel ragyogó csillagok.

Névjegy

S. NAGY ISTVÁN

50 éve sikeres dalszövegíró, számtalan Táncdalfesztivált, Made in Hungaryt, Tessék választanit nyert. Számtalan arany- és platinalemezzel büszkélkedhet, EMERTON-díjas, Huszka-díjas. A Magyar Köztársaság Középkeresztjét kapta Göncz Árpádtól. Eddig körülbelül 17 ezer dalt írt, legutóbb Artisjus életműdíjat vehetett át áprilisban.

Sztár csak az lehet, aki bírja a magasságot. És éppúgy a mélységet is