Mindig ugyanabban a gyors, egyenletes iramban loholt a kinyúlt kék trikójában és a csíkos melegítőalsójában, így hát idővelmár nagyon jól ismertem látásból, s meg voltam győződve róla, hogy bolond. Nevettek rajta, s néha beszóltak neki a járókelők, előfordult az is, hogy a parkban ráuszítottak egy kutyát, de ő a kurjantásokra és a heccelésekre nem reagált, rezzenéstelen tekintettel rohant tovább.

Nem nézett soha senkire, hanem a tekintetét mereven előreszegezte, s mintha az lett volna az arcára írva, hogy ő nem egyszerűen csak edz, nem a testét tartja formában, s nem is jókedvűen, örömből és fölszabadultan fut, hanem valamire készül. Biztosan egy emberpróbáló, veszélyes és nem mindennapi akciót tervez, amelynek sikeres végrehajtása nem az ő diadalát, hanem a mi vereségünket jelenti majd.

Amikor azt a bizonyos kutyát ráküldték, akkor sem csinált semmit, pontosabban szólva ugyanazt csinálta, amit máskor: szedte a lábát a park gyöngykaviccsal fölszórt sétányán, s eltűnt a fák között, s nemhogy nem állt meg védekezni, de nem is gyorsított, egykedvűen elnyargalt a kutya elől, talán észre sem vette, nem törődött ő semmivel.

Emlékszem, hogy egy vasárnap, amikor a sétálóutcán fagylaltoztunk, s szokása szerint föltűnt ez az ember, s mi szokásunk szerint értetlenül bámultuk, anyukám egyszerre csak odafordult a nagymamámhoz, s azt mondta neki, mintegy magyarázatképpen:

– Látja, mama? Ez az ember mindig úgy fut, hogy szalad.

Ezen akkor persze nevettünk, micsoda megfogalmazás, hogyan is ne szaladna, aki fut.

Az volt benne a legrosszabb, hogy nem tudtuk, hogy ez a titokzatos ember vajon miért csinálja.

Furcsa tűz lobogott a szemében, amit persze a mi hitünk parazsa táplált, abbéli mély meggyőződésünk, hogy ez az ember nem sportoló, hanem őrült. Mi más lehetne, gondoltuk, ha egyszer soha meg nem áll. Ha piros lámpát kapott a kereszteződésben, szét se nézett, csak átrohant a zebrán, igaz, láttam egyszer megtorpanni is, de akkor is emelgette a térdét, majd ide-oda szökdécselt, míg zöldre nem váltott a lámpa, s azután nekiiramodott megint.

Aztán nem láttam éveken át, valahogy kikopott a város életéből, mint egy öreg autó: az egyik nap még ott futkározott közöttünk, másnap meg már nem.

Nekem azonban föl sem tűnt, hogy eltűnt. Akkor vettem észre csak, hogy nem volt velünk, mikor a minap újra megláttam.

A pszichiátria belső udvarán üldögéltem, vártam a soromra, s közben a haragos fákat nézegettem, ahogy egymást taszigálva nyújtózkodnak és kapkodnak levegőért, amikor kivágódott ez az ember az üvegajtón egy szál pizsamaalsóban, s futni kezdett a kertben körbe-körbe, egyenletes tempóban, ahogy szokott. Ahogy régen is futott.

A haja megőszült ugyan, de ugyanolyan hosszan lobogott utána, mint annak idején, s a szemében ugyanaz a tűz lángolt, mint amit beleláttam régen.

Megbabonázva bámultam rá, mint egy halottra, aki a szemem láttára életre kelt, mire a padon megszólalt mellettem egy idős, flegmatikus, alighanem alaposan benyugtatózott bentlakó:

– Bolond – s rámutatott a halottra. –Ápolják évek óta, de nem javul.

Nahát, néztem az orrunk előtt elrohanó ember után, hiszen akkor a diagnózist illetően a magyar nyelvnek volt igaza.

Ez az ember tényleg úgy futott, hogy szaladt, nekifutásból elszaladt a saját élete elől, volt esze, s időben kiszállt a versenyből, és mi soha nem fogjuk megtudni már, hogy hová jutott vajon, s hogy milyen messzire juthatott volna, ha annak idején egy helyben marad, mint a gyöngykavicsok között csikorogva türemkedő fák.