Sorai olvastán mintha Bibó István érvelését hallanánk a politikai gólyalábakra kapaszkodott forrófejűségről. „Az emberek közt állandóan ott leselkedik – írta – a világ végleges elrendezésének kísértése, ami abból a szilárd meggyőződésből fakad, hogy az egész eddigi történelem tévedés volt. Nem sok országnak sikerülmegvédenie magát azoktól a vezetőktől, akikben fel sem merül a kétség, hogy az igazi történelem nem velük kezdődődik.”

Nálunk nincsenek polgárháborús állapotok, de nem szabadulhatni az érzéstől, hogy az átformálódó politikai rendszerünk egyre képtelenebb megvédeni bennünket azoktól, „akik túl sok dologban biztosak”. Már egy éve, hogy a rendszerváltozás demokratikus intézményeinek tucatja –kezdve, s be is fejezve itt az alkotmánybíróságon és az alkotmányon az unalomig ismételt, panaszos felsorolást – váltott radikálisan működési módot, mert a kormányzó erők szerint, ami eddig demokráciánk történetében történt, csak tévedés volt. A küldetéstudattal hizlalt magabiztosságnak nem használ a jó szó. Amíg a társadalom többsége bele nem fárad abba, hogy a mindentudás és mindenhatóság hitével fűtött magabiztosság forgatja fel életét, addig minden érvelés csak falra hányt borsó. De mit tehet az ember?

Nézzünk csak egy apróságot. Pár hónappal ezelőtt még hangos volt az ország a kormány ígérte életpályamodellektől. Az erőtől duzzadó országvezetés napról napra nemcsak azzal lepte meg gyönge, zilált és duzzogó ellenzékét, hogy visszamenőlegesen, meg könyökig túrt bele a gazdasági folyamatokba és lépett fel fenyegetőzve, büntetési tételeket emelgetve, szigorítva a legkülönbözőbb élettereken, hanem megszabni törekedett sokak életpályáját is. Elsőre csak a közszférában. Határozott kijelentések hangzottak el, dátumokkal, hogy a köztisztviselőknek új életpályamodellt rajzol fel a kormány. S miért is ne? Megkívánt ismeretekkel és követelményekkel lépcsőzött előrehaladás, vizsgák, perspektíva, biztonság. Mindez fénylő racionalitást jelez, csakhogy az állásbiztonság lefitytyedt a felsorolásból, amikor az übtre változó törvényes szabályokból mindegyre kiderült, hogy a köztisztviselőt bizalom hiányában bármikor ki lehet az utcára penderíteni. De új életpályamodell várt a tűzoltókra, börtönőrökre is, általában a rendvédelmi dolgozók seregére is. S ismét csak, miért is ne? Ennek részleteiről már nem hallottunk, ehelyett az érintettek szociális sérelmeik miatt az utcára vonultak, mert az életpályamodell helyett jobban izgatta őket, hogy az eddigiekhez képest anyagilag pórul járnak.

Annak pedig már a fele se tréfa, ha fegyveres testületek tagjai demonstrálnak az utcán, s a rendfenntartásra hivatottak rázzák öklüket az ország irányítói ellen. Ettől persze a kormány nekik szánt életpályamodelljei ugyancsak fényesek lehettek. Azzal ugyanis, hogy a közalkalmazottak kecsegtetése és vonzása végett a munkáltató állam „zárt karrieríveket” vázol – miként ezt az egyik miniszter nevezte –, önmagában semmi baj nincs. Természetesen, e sorból a pedagógusok se maradtak ki. Számukra a minisztérium felvázolta életpálya grádicsai a gyakornoktól a mesterpedagóguson keresztül a tudóstanárig íveltek. A vizsgákkal bizonyított többlettudás és az évek során felgyülemlett tapasztalat pedig, a tervek szerint, több forintot fialt, fialt volna – s ismét csak, miért is ne? Csakhogy a tanárokat, tanítókat a meghirdetett intézményi központosítások, összevonások miatt ugyancsak állásvesztés fenyegeti. Vagy legalábbis ettől tartanak, s ebbéli félelmüket az aligha oszlatja el, hogy a miniszteriálisan elgondolt pályaívek mentén altanárból egyszer főtanárrá válhatnának.

Életpályamodell készült az egészségügyben dolgozóknak is, és a katonákról, rendőrökről csak azért esett kevesebb szó, mert körükben a ranglétrának mondott szamárlétra réges-régóta létezik. Meglepetés tán csak az volt e pályaív rajzolgatásokban –ha ugyan bárki képes még meglepődni a kormány mindenre kiterjedő újjászervezési magabiztosságán –, amikor az agrárminiszter, ugyancsak határidőkkel, a fiatal gazdáknak is életpályamodellt hirdetett. Egy magánvállalkozás karrieríveinek biztosítása talán mégse kormányfeladat. Ha ugyan van egyáltalán valami, amiről nem a kormány akar gondoskodni – mondják a gúnyolódók.

De legyünk megengedők: tegyük fel, életpályamodellekre szükség van, mert sokan vagyunk gyámoltalanok, akik kormányzati gondoskodás nélkül egész életünkben csak egy helyben topognánk. Noha nagyobb a valószínűsége annak, hogy bármely testületben a szervezetileg kialakított karrierív a hierarchikus irányítást és felelősségi rendet szolgálja inkább, mintsem az egyedi élet valamiféle beteljesülését. Főorvosok, főtisztek, főtisztviselők, főbármik csak a kevesek lehetnek, és az ambíciótól fűtöttek többsége számára is egy szervezetben mindig fenyegető a frusztráció – mert a piramison felfelé egyre kevesebb a hely. Az azonban, hogy a közszférában a tapasztalatot, igyekvést, tudást ne csak pozícióval lehessen honorálni, az jó törekvés a munkáltató államtól.

Már ameddig, és már amilyen mértékben képes munkát adni. Mert a nagy átszervezősdiben – és persze a gazdaság egészében – egyre fenyegetőbb a munkátlanság. Az önkormányzatok kétszáznyi, államigazgatási feladatú járási szervezetbe gyűréséhez – mint hallani – lehet, hogy elegendő a magabiztosság; nyitva a kérdés: ez kell-e, így kell-e? A munkahelyteremtés azonban nem bátorság kérdése. Az örömtelen gazdaság – ahogy Scitovszky Tibor nevezte gazdasági világunkat – viszonylag egyre kevesebb munkalehetőséget kínál. A fogyasztói társadalom sokaknak nyújtotta kétségtelen kényelem egyre többeknek jelenti azt a munkátlan életet, amiből nem az életpályamodell hiányzik, hanem a munka, az, hogy az ember nem tud magával mit kezdeni. A munkanélküliség, állástalanság következtében fellépő, és társadalomromboló unalom fékezése, az idő értelmes eltöltésére, az önelfoglaltságra való képzés állami segédletű kitalálása és kialakítása az igazán embert, vagyis jó kormányt próbáló feladat. A növekvő termelékenység, a munkahiány és a tömegesen fenyegető szabadidő összefüggésének megértéséhez, az ezzel való szembenézéshez azonban még az újnak hitt idők kezdetén is kevés a magabiztosság.

Scitovszky Tibor Az örömtelen gazdasága, akárcsak Jasienica könyve is, évtizedekkel ezelőtt íródott, s csak a rendszerváltozás idején jelentek meg magyarul. Az akkori új idők kezdetén.