Biocímer
A vezetékes telefonnal évek óta többnyire ügynökök és/vagy gyerekkori ismerősök operálnak, élők és holtak, valódiak és kitaláltak, az ember hajlamos annyira elfelejtkezni róla, hogy mikor szükség lenne rá, nem is találja. Manapság egyre kevesebbet szólal meg, de hogy egy ilyen hajnalban súlya van, az tagadhatatlan. Konkrétan a frász tör ki a hallatára, úgyhogy fölkelek, és a zsinór mentén tapogatózva hosszan keresgélem a piszkossárga készüléket.
Szeasz, mondja a kagylóban egy hang, nagyon rövid e-vel. Érdes, szabadtéri eligazításhoz szokott hang, kicsit sértett és számonkérő, az a hang, mely két telefonkagyló között, az éter hidegében nagyon önbizalom-hiányos, sőt félszeg lesz, s ezt le kell vernie az illetőn, akit a messzi távolból megszólított.
Igen, mondom.
Mit igen, mondja, s hogy azt hitte, megismerem az ő rissz-rossz beszédit, de ha nem, ő a Szabó. Hallol te engemet egyáltalán, kérdi kis csönd után.
Igen, mondom.
Szabó vagyok, a biocímeres, emelimeg a sírós hangját, azt remélvén, hogy ezáltal eloszlat minden félreértést, de mivel hallgatok, ő is elhallgat, majd hisztérikusan rám dörren, hogy ide figyelj, veled beszélek én egyáltalán?
Ülök egy fotel karfáján, lényegében alszom, a kevéske éber részem azon tanakodik, vajon álmodom-e, vagy ez tényleg egy telefon, s hogy akár így, akár úgy, jó lehet-e valamire. Írónál ez szempont, és nem utolsó. A nyelvem előbb mozdul, mint én, s azt mondja, hogy igen, ami azt illeti, velem beszél az illető.
Na, akkor meg ne baszkódjál, mondja megnyugodva. Hat perc múlva napkelte.
Ennek örülök, mondom.
Így vagyunk megbeszélve, mondja. Nem igaz?
De, mondom, bár emiatt nem kellett volna fölkelnie, szerintem bőven ráért volna napkelte után is.
Igen, szakít félbe gúnyosan, aztán ki a copfos bránerem fog neked napkelte után kukorékolni? Ne gyerekeskedjünk mán!
Ne, kérdezem?
Ne, mondja.
Oké, mondom.
Azér’ ezen hílak, mondja, mer’ sokkal olcsóbb, meg a kutya se hallgatja le, legalábbis vidéken. Másrészt szaftom tudja, hogyan hat az árura a mobilnak a sugárzása. Ez meg, a vezetékes nem sugároz. Gondolod, hogy a mobil ilyeneket csinál, kérdezem óvatosan.
Milyeneket, kérdi.
Hát, hogy hat, meg minden, az… árura.
Abszolút nem lehet kizárni, mondja, ezek, ugye, genetikailag még nem teljesen stabil cuccok, és hát, ő bevallja, még piacvezető létükre is van náluk rizikófaktor, az az igazság. Egyik technikus őnáluk, talán emlékszek rá, egy ilyen bajszos, hullámos hajú, szóval az a laborban összedobott a lányának szülinapra egy nyuszipapagájt, de a kis franc, ahogy meglátta a bekapcsolt mikrofont, nem fogom elhinni, hogy mit csinált.
Mit csinált, kérdezem.
Egy mikkamakkát se szólt többet. De így képzeljem el, szó szerint. Egy darabig izélgatták, de aztán csak levágták, vada lehetett volna sejteni, ugye, a papagájhús miatt, mer egy ilyen esetben a pozitívummal a negatívum is összeadódik. Kizárni címerállat esetébe se lehet, jobb az óvatosság.
Értem, mondom.
Még négy perc, mondja, le ne késsük, mer ő most nem tud korrigálni, lévén automatára állította, ha nincs ellene kifogásom, szemben a plébános úrral, aki ezt nagyon nem szokja szeretni. Ezt meg a mikrosütőt, de hát ő még a régi iskola híve, nékije akkor jön föl a nap, ha felhúzzák a klottnadrágos ministránsok, illetve felül posztózakó, alul klottnadrág. Egyébként dettó a harangozás, ami nagyjából ugyanaz a kötélzet, csak merőben más mozgássor, de ez nem tartozik ide.
Szerinted nem tartozik ide, kérdezem, hogy kérdezzek valamit.
Nem, mondja némi ingerültséggel, tudna mesélni arról is, hogy merre hány klottnadrág, illetőleg boxer, de nem. Inkább azt kérdezné tisztelettel, nem gondoltam-e meg magam, s nem akarok-e egy masszívabb kontingenset vásárolni. Masszívabbat, mondom.
Legalább tíz párat, mondja, és megcsuklik a hangja.
Hogy értve, hogy miből is, kérdezem. A konkrét áruból?
Naná, mondja, lehet a többiből is, van raktáron ez-az, akciós is, mármint elaltatás előtti, de ő azt vélelmezte, engem, egy komoly nemes- és üzletembert nagybanian is ugyanaz a típus érdekel, amiből az egy darab is kellett. Nem igaz?
Dehogynem, mondom.
Csakhogy gondoljam meg, mondja, minimo kalkulo a tíz pár, ami rentábilis. A komplett ketrecrendszerrel, infrával, lézerkeltetővel nem mondja, hogy olcsó, de legalább óne zsanír tovább tenyészthető, s ha lassan is, de behozza az árát, ami ebben a világban már magában is unikum.
Ebben van valami, mondom.
Na ugye, Pityukám, mondja, ha innend nézem, kimondottan az egy példány a drága, még ha meg is érti az ember, hogy címerbe nem kell több, mer’ a heraldika az a genetikában is heraldika, nincs mese. De, például, csak gondoljam el, mindegyik haciendámon tehetnék egyet a nappaliba, vagy nem tudja, mi a konkrét elképzelésem, lovagterem van-e tervbe.
Még én is bizonytalan vagyok, mondom, lovagteremügyben kivált. De ezek szerint… az áru készen van.
Komplette, mondja, mint a bürgözdi asszony. S hogy ihol kórászik őmellette a madzagján, mobilon már rég lekapná, oszt átküldené, faroktollig mérve pont 0,71 magas, ahogy kértem, ez szerinte is elég. Igazat megmondva, van, aki nem fér a bőrébe meg a józan paraszti fantáziájába, ők meg színak, mint a torkos borz, az egész labor, de hát, ha egyszer egy üzlet beindult, a megrendelőnek megtiltani nem lehet. Pláne, amíg a legálisság se problémátlan.
Nem problémátlan, kérdem.
Azt mondtam, mondja, hogy nekem ez nem téma, nekem full megvan a nexusom kázus esetére.
Persze, mondom, úgy full, ahogy van. Nahát, mondja, akkor ezzel nem kell különösebben foglalkozni.
Szóval, hogy én címer gyanánt rendeltem volna egy példányban az ott kórászó árut, kérdezem, s igen súlyos bizonytalanság lehet a hangomban, mert az illető mélyen elhallgat, szinte látom, ahogy a hűvös bürgözd-pusztai zöldhajnalban kiveri homlokát a veríték.
Szabó vagyok, mondja kisvártatva. Ott kivel beszélek?
Ne hülyéskedj, mondom gyorsan, hát velem beszélsz, ki mással. És most már figyeljünk oda, le ne késsük. Te mondtad, hogy le ne késsük.
Na azér, mondja, mer egy kicsit fuszuráncs kérdéseim vannak, ha meg nem sért, és ő mélységesen nem akarja, hogy ebből probléma legyen, hogy ne vegyem át esetleg, horribile ne hozzam magammal a fennmaradó 1,3 plusz áfát, természetesen, ha tetszik az áru, illetve momentán a kukorékolása, ami őszerinte frenetikus, de nem akarná elkiabálni.
Ekkor hallom, hogy odaszól valakinek, nyilván a szóban forgó árunak, hogy gyere papushó’, te halkakas. Most már bármikor elkezdheti, súgja nekem a telefonba, mer’ ezeket a hobbi- és címerállatokat másodpercre még Atalantában is nehéz programozni, ezért is a relatíve jutányos ár.
Relatíve ez tényleg jutányos, mondom.
Na ugye, mondja, hát még tíz párjával 7,5-ért teljes logisztikával. Persze ha piranyával keresztezett harci kakasra lesz szükségem valamikor, ott más a helyzet. Igaz, más árfekvés, de más minőség is. Jut eszébe a piranyáról, ő még annyit mondana a nagy pillanat előtt, nem-e baj, hogy ez a halkakas ugyan a statika és a zsír/toll hányados végett pontyalapú, de a heraldika miatt van benne, ugye, kecsege, amit külön kértem, meg egy kis ez-az, látni fogom, ha eljövök érte az éjszaka.
A halkakas szép szó, mondom, úgyhogy részemről rendben van.
Ekkor harsan fel a kagylóban az orbitális, valóban ítéletnapi kukorékolás. Hosszan, kétségbeesetten szól, mármár azt hiszem, emberem végleg átadta a kagylót a kis teremtményének, mikor végül beleszól, és kérdezi, hogy na, meg vagyok-e elégedve.
Meg, mondom.
Pityukám, csak úgy, egyszerűen meg, kérdi csalódottan.
Nagyon meg, mondom.
És ugyanezt tudja víz alatt is, hat méter mélységig tuti, mármint édesvízbe’, mondja.
Őrület, mondom.
Akkor ezek szerint éjfél után számíthat rám, mondja. S hogy egész hátul jöjjek, a régi vágóhíd mögött, tízzel, leoltott lámpákkal, s ha jót akarok, ne szálljak ki a kocsiból, elém lesz jőve. S szeretnék-e csináltatni még egy utolsó tollés pikkelyfényt az árunál, ez fullra a cég ajándéka. Illetve, hogy kívánom-e, hogy egész csekély hozzájárulásért a plébános úr fölszentelje.
Igen, mondom.
A viszontlátásra, mondja, s hogy most már biztos énnálam is fölkelt az a ványnyadt budapesti nap, amibe egy rendes karéj kenyeret nem tud beletunkolni a bürgözdi ember, ha tükörtojásra támad gusztusa.
