Tudta, hogy a magyarok épp a szabadságharcukat vívják, érzékelte tehát a világ külső rezdüléseit, 1848-at írtunk akkor, de a figyelmét két másik kérdésnek szentelte, annak, hogy mi az élet értelme, illetve mi értelme van egy kulturális miniszternek. „Mi végre élünk, mi az értelmünk?”, kérdezte magától sokszor, zárt ajtók mögött, már-már az elboruláshoz közeli állapotban. És mivel foglalkozik voltaképpen egy kulturális miniszter? Megnyugtató választ egyik kérdésre sem tudott adni. Fellelhető memoárjait elemezve az is látszott, hogy védte magát: tudta, hogy ha túl sokat foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, akkor baj lesz, ezért aztán 1849-re ki is nőtte a problémát wittgensteini alapon: amire nincs válasz, azzal nem szabad foglalkozni, és így is tett.

Njegos öregkori önarcképe, hiszen festett is, ott lógott a kulturális miniszter dolgozószobájának falán. Ráncaik hasonlóak voltak, bár nem feltételezhetjük, hogy Vidak miniszter egyszer az életben is feltette volna magának a saját pozíciójával kapcsolatos kérdéseket. Baráti társaságokban sokszor viccelődött is azzal, hogy őt az Úristen is kulturális miniszternek teremtette, mindaddig, amíg egy fogadáson érezhe tően sokkal jobbat nevettek Dusan kormánytag-kollégáján, aki azt harsogta, hogy őt az „Isten is ifjúsági miniszternek teremtette –bármit jelentsen is annak lenni”. Vidak elmélázott azon, hogy tulajdonképpen mit is csinálhat egy ifjúsági miniszter. Ezt addig soha nem kérdezte meg magától, mert Dusannal kormányzásról, politikáról addig és azután se beszélt – Dusan ugyanis nem értett hozzá. A nőkhöz és a jó piákhoz igen, és ez éppen elég volt nekik, hogy az unalmas kormányhétvégék szerb szúnyogokkal teli estéin hajnalba nyúlóan beszélgessenek.

Vidak kulturális miniszter a tudományos életből érkezett a politikába. Az ő empirikus kutatásai igazolták azt az elméletet, hogy a műveletlenség foka egyenes arányban áll a kiközösítő gondolkodás szintjével. Vidak e munkájára szerezte meg a doktorátusát, még úgy is, hogy később elméletének cáfolatát sok más komoly tudós zászlajára tűzte. Adjunktus akkor lett, amikor bebizonyította, hogy a vitakultúra alacsony szintjén élő emberek a beszélgetőtársaikat „hazafiatlannak”, „nemzetietlennek” tartják, amely valójában pszichológiai-védelmi reflex az alulmaradással szemben. A docensi fokozatot akkor nyerte el, amikor külföldi kutatásaiból rájött arra is, és ezzel kerek lett a kutatási sorozata, hogy a nagy „nemzeti” politikusoknál a cinizmuspumpa (ezzel mérik a cinizmus szintjét a jobb orvosi egyetemeken) kiakad, ezért rajtuk nem szabad ilyen irányú vizsgálatot végezni, mert azonnal elromlik ez a drága műszer. Vidak miniszter kedvenc helye a Montenegrói Nemzeti Opera volt. Itt alkotott Nikola, aki minden volt, csak konform és könnyen kezelhető ember nem – mindezt a bajt pedig felemás zoknija csak tetézte. Tehetsége azonban óriási méreteket öltött.

A Túl Nagy Montenegró, Hogy Mindenki Itt Legyen, közkedvelt nevén: Túnam Homit névre hallgató radikális pártocskának Nikola hamar a látókörébe került. Ez volt az a politikai csoport, amelyik egyik nap Nagy-Montenegróról ábrándozott, másik nap pedig hazátlannak kiáltotta ki a fél országot. A Túnam Homit A sevillai borbélyt nemzeti operának tekintette, mert a főhős, Almaviva gróf részeget eljátszó jelenete szerintük egész Montenegrót jellemzi: játszania kellett geopolitikailag, hogy részeg, ezért nem vették komolyan, és senki nem látta, hogy valójában józan politikát folytatott annak érdekében, hogy az őslakosok végül elnyerjék országukat – vallotta a Túnam Homit.

A Túnam Homit nem tűrte, hogy Figaro, a második felvonásban egy partvissal a kezében rohangáljon a szoba egyik pontjából a másikba, az árnyékból felfedezve, hogy borbélyunknak méretessé vált nemi szerve van a partvisnyél miatt. „Az utcán már mindenki azzal viccel, hogy Sevillai Bordély, amit nem tűrhetünk”, üvöltötte a parlamentben a Túnam Homit frakcióvezetője, amit nehéz volt elhinni, leginkább azért, mert nemigen járt az utcán. Két nappal azelőtt is, amikor egy politikai látványesemény miatt a buszmegállóban volt sajtótájékoztatója, nem tudta, hogy az merre is van, ezért tíz percet késett – ami Montenegróban megbocsáthatatlan bűn.

Nikola ügye Vidak elé került. Vidakmindig örült, amikor komolyabb ügye volt, általában kéthavonta egyszer, de most mégsem tudott. Bajban volt. Három hónapja éppen ő dicsérte meg a Nikola által rendezett előadást. „Hogyhogy nem vettem észre a partvist az árnyékával? Hogy lehetek ilyen ostoba? Most lehet, hogy a miniszterelnök a fejemet veszi ezért a bakiért.” Megcsörrent a telefon. A miniszterelnök volt. És dühös volt. Nem kérdezett semmit, csak állított. Majd letette a telefont, mire Vidak megkönnyebbült. Nincs kirúgás, csak figyelmeztetés: ő is megkapta, most Nikola is megkapja. Vidaknak újra normálisan vert a szíve, be is hívattata magához gyorsan Nikolát.

„A világ slendrián,Nikola”, sóhajtottaVidak miniszter. Nikola egyetértett vele, bármit jelentsen is ez. „A Túnam Homit azonban alapos”, folytatta, most már kicsit határozottabban Vidak. „És egyre többen vannak. Leginkább tőlünkmennek át hozzájuk a szavazók.” Nikola ezt már nem értette teljesen, ő a politikát kevésbé követte. Zavartan helyeselt. „Bocsánatot kellene kérni az árnyékért”, mondta ki végül miniszter, „ezt követeli meg a nemzet.” Fél óra múlva Nikola sajtótájékoztatón kért elnézést mindazoktól, akik nagynak látták Figaro falloszát. A Túram Homitnak ez nem volt elég, a rendező és a miniszter együttes lemondását követelte, mert Nikola továbbra is felemás zokniban járt be az Operába. Az ország egészében azonban újra béke honolt: ismét megoldódott egy komoly probléma az öszszes montenegrói boldogulására.