Amerikai szövőlepke
Így, a hatszögű prizmán át még különösebbnek tetszett. A feje bolyhos volt, mintha finom fehér penészréteg borítaná, két szeme pedig vaksin, feketén fénylett. Egy kicsit verdesett még, de hamar beletörődött a sorsába és mozdulatlanná dermedt. Gizike szerint csak megjátszotta magát: arra várt, hogy leemeljék róla a poharat és megszökjön. Az apukájától tudta, hogy a szövőlepkét az imperialisták tenyésztették ki, és ők szabadították az országra, hogy kárt okozzanak a termelésben. Pont úgy, mint a kolorádóbogarat, amit szintén az amerikaiak tenyészettek ki katonai kísérleti telepeken, és direkt ledobálták repülőről a földekre, hogy tönkretegye a krumplitermést. Gizike mindezt suttogva hadarta el, mint valami rettenetes, államközi titkot, miközben mindketten a hófehér lepke fölé hajoltak.
Gyűlölettel bámulták albínó, bolyhos fejét, szögletes szárnyait. Már a színe se volt normális: a pillangók színesek voltak, a káposztalepkét kivéve, de a formája még annak is lepkeszerűbb volt ennél. Ez itt leginkább az ablakmélyedésbenmegbújó éjjeli lepkékre hasonlított prémes hasával és szőrös csápjaival. Legszívesebben megölték volna, de egyikük se vállalta, hogy rátaposson. Úgy döntöttek, inkább ott hagyják bűnhődni a pohár alatt. Másnap reggel, amikor az első sugarak betévedtek a maszatos ablakon, a kislány első dolga volt, hogy megnézze, mit csinál az amerikai szövőlepke. A lepke hanyatt feküdt a szárnyán, merev lábacskái égnek meredtek. Elpusztult. A gyerek leemelte róla a kávéspoharat, és óvatosan fölemelte. Semmi kétség, döglött volt.
A nagyanyja még aludt, kibontott, ősz dróthaja kócosan vette körbe a fejét, nyitott szájából kivillant az aranyfoga. A gyerek megkerülte az ágyat és lábujjhegyen az akváriumhoz ment. Óvatosan ráeresztette a víz színére a döglött lepkét, és várta, hogy mi történik. A halak érzékelték a mozgást, csoportosan rajzottak elő és kíváncsian körbeúszkálták a tetemet. Kóstolgatták, lökdösték, aztán ott hagyták: nem nagyon érdekelte őket. A lepke lebegett, mint egy kis fehér csónak, a gyerek jól látta alulról, amint a víz színén forog. Nem nedvesedett át és nem süllyedt le, mintha vízlepergető anyagból lenne. A gyerek odahúzott egy hokedlit, felállt, és belemerítette a kávéspoharat a sárga vízbe, hogy kihalássza.
A mozgásra már az öregasszony is fölneszelt és harákolva felült a párnán. A pinceablakokon ilyenkor bejutott a járda felől egy kevés fény, ettől csak még jobban látszott, milyen kosz van a helyiségben. A levegőben aranyló szemcsék táncoltak, a szanaszét hagyott tárgyakon vastagon állt a por. A föld csupasz betonjára rétegesen leterített rongyszőnyegek beszívták az alagsori nedvességet, és ilyenkor reggel hűvös dohszagot árasztottak. A kályha kihűlt, be kellett gyújtani.
Az öregasszony kikotorta a hamut, és továbbra is retteneteseket harákolva begyújtott, aztán vakarózva bámult maga elé, míg a tűz egyenletesen el nem kezdett égni. Akkor felállt, rácsapta a vasajtót a lángokra és eltűnt a kopott mokett mögött. Hosszan pisilt és köpködött, végül mackónadrágba és pulóverbe bújva ismét visszadőlt az ágyra. Megkérdezte a gyereket, akar-e iskolába menni, mire az csak rázta a fejét. – Nekem mindegy, mondta erre, és feltápászkodott a kisrádióért, ami az asztalon volt. Menet közben lenyúlt a pohárért, és mivel azt hitte, hogy a tegnapi tea van benne, egy mozdulattal felhajtotta a vizet a már foszladozó lepkével együtt. A gyerek döbbenten figyelte, ahogy a szövőlepke eltűnik az öregasszony szájában.
Lassan telt a nap az alagsorban, rajzolgatott egy újság szélére, főleg szövőlepkét meg repülőket. Később azzal szórakozott, hogy időnként kinyitotta a kályha ajtaját, és mindenfélét bedobált a tűzbe. A papírdarabok hamar lángra lobbantak, a színes újságok reklámarcai zsugorodva, összetöpörödve égtek, az alma viszont gyöngyözve izzott, és még órák múlva is megráncosodva, egészben küzdött a lángokkal.
Kora délután elkezdtek hazajönni a lakók, a cipőjükről lehetett találgatni. Volt, akit már léptek hangjából be lehetett azonosítani, ám papucsos öregasszonyokat elég nehéz volt megkülönböztetni. Egyszer elment az ablak előtt Gizike anyja is, ki volt lakkozva a lábkörme.
Alkonyatkor az öregasszony kiment a boltba, aztán sötétedésig rádiózott. A hírek nem nagyon érdekelték, inkább a zene, de arra se figyelt oda, a térdére támaszkodva bámult maga elé, vagy hátranyakló fejjel elbóbiskolt, amikor pedig ara riadt, hogy már odakint is sötét van. Nem gyújtott villanyt, hanem a sötéten át beszélt a gyerekhez:
– Itt vagy? Nem menjél el. Aztán az ágyhoz lépett, helyet csinált magának a babák, párnák és vedlett plüssök között, és ruhástól leheveredve kiszólt a pokróc alól:
– Lefekszek. Alszok. A gyerek sokáig feküdt ébren, aztán pizsamában kimászott az ágyból és az ablakhoz ment. Odakint egy utcalámpa fénye szórta be a ház előtti járdát. A világosság leszivárgott a szobába és bevonta az akváriumot meg az ablakpárkányt. A halakmozdulatlanul lebegtek a vízben, az utcán nem járt senki. Valami megmoccant, aztán odaütődött az ablaküveghez. A kislány rémülten bámult fölfelé: az ablakkeret kunkorodó festékén ott araszolt az amerikai szövőlepke! Nehézkesen mozgott, mint aki most támadt fel. A szárnya fehéren derengett, lassanként kezdett felélénkülni.
A gyerek csak percek múlva mozdult meg, addigra teljesen elgémberedett a lába. Hátrált az ablaktól, megfordult, odalopódzott az alvó öregasszonyhoz, hogy ellenőrizze a sejtését. Fölé hajolt és látta, hogy a szája tényleg nyitva van.
