A nagy mellű nő nyaranta kizárólag szűk felsőruhát viselt, megbabonázva bámulta ilyenkor az utca, nemcsak a férfiak, de a nők is, és mi, gyerekek szintén, pedig mi nem tudtunk volna mit kezdeni vele, ha a kezünkbe kaparintjuk, talán ezért nevetgéltünk zavartan, amikor meghallottuk, hogy utánafütyülnek a férfiak, de ő rájuk se hederített, hanem menetelt egyenesen tovább, meg se rezzent a szeme, csak a mellei táncoltak válaszképpen,mintha nagyon is jól tudták volna, hogy nem a tulajdonosuknak, hanem nekik szól a fütty. A nagy mellű nő a forróbb napokon nem vett a blúza alá melltartót, s ettől még hatalmasabbnak tűntek a mellei, meg kellett tőle őrülni, még a fák koronája fölé magasodó utcalámpák is közelebb hajoltak hozzá és sorban utánafordultak, a zöldséges fabódék eresztékei hangosan nyögtek a sóvárgástól, és a járdán apró darabokban szakadt föl léptei nyomán a beton.

Idővel mégis az a benyomásom alakult ki róla, hogy ez a nő egy senki. Egy tulajdonságok nélküli nő, akinek semmije nincsen a mellei nélkül, akinek a mellei jelentik az identitását, akiből nem maradna senki és semmi, ha egy láthatatlan, isteni kéz egyszerre csak lekapcsolná róla azokat a mámorító csöcsöket. Ó, hát mennyire szánalmas és fájó dolog ez, gondoltam, miközben persze néztem és bámultam őt, mennyire nevetséges, hogy van egy ember, aki olyasmire büszke, amiről nem is tehet. Hogy olyasmiért hordja fenn az orrát, amit nem a saját maga erejéből és tehetségéből ért el, mert akkoriban úgy gondoltam, hogy csakis arra lehetünk büszkék, amit a fejünk és a két kezünk munkájának köszönhetünk, márpedig ez a nő semmit nem tett érte, hogy ilyen csodálatos, fölfoghatatlan és állatiasan kívánatos mellekkel áldották meg a génjei. Akkor hát miért? Miért olyan büszke, délceg és hideg? S miért van mindig egyedül? Miért nem törődik senkivel, miért tesz úgy, mintha észre sem venné, hogy évek óta egy egész város liheg a nyomában?

Eljött az idő, amikor elhatároztam, hogy nem leszek a rabszolgája többé: én nem fogok megalázkodni előtte, és nem fogom megbámulni csak azért, hogy ki legyek pipálva nála én is, mint a többi szerencsétlen, így hát amikor közeledni láttam, látványosan elfordítottam a fejemet, direkt nem néztem oda, nem csodáltam meg a melleit, sőt egyetlen pillantásra sem méltattam, ahogy mondani szokás, ó, nem, én nem fogom méltatni egy pillantással sem, nehogy a szememtől még nagyobbra hízzanak azok az eleve fölfuvalkodott és kivagyi mellek, amik nélkül ez a nő egy senki lenne, egy semmi, egy utcára engedett látványelem.

Elkerültem a városkából, és nem láttam az istennőt sok éven át, de a napokban otthon voltam, és újra láttam őt, tíz év óta először, és úgy ment, mint régen, ahogyan senki más nem tud menni rajta kívül: nem is ment, hanem vonult, a fejét fölemelte és előreszegezte, és szálfaegyenes tartással menetelt.

Csak a mellei. Azok nem voltak már sehol.

A szűk felsőruha alatt tisztán ki lehetett venni az öregségtől megereszkedett és ellaposodott melleket, amiket nem takart a szemem elől melltartó, a nagy mellű nő mégis olyan büszkén és délcegen tartotta magát, mint valamikor régen, és én ugyanolyan megbabonázva bámultam őt, mint régen, de ő nem nézett rám, nem törődött senkivel, ment a maga útján előre, rezzenéstelen arccal, mire majdnem odamentem hozzá, hogy elnézést kérjek tőle, arra akartam kérni, hogy ne haragudjon rám, nem akartam megbántani, én nem tudhattam, honnan is tudhattam volna, amivel ő mindig is tisztában volt, hogy akkor is őutána sóvárog majd az élet, ha nem lesz neki melle már egyáltalán, ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mindig nagy mellű nő marad, hiszen az anyaméh meleg műhelyé ben megérintette, s azóta is fogva tartja azokat a csodálatos melleket egy láthatatlan, isteni kéz.